Az elmúlt évben olyan események történtek a világpolitikában – először a Brexit, utána Donald Trump elnökké választása, majd az osztrák szabadságpárti Norbert Hofer kiváló szereplése az osztrák elnökválasztáson –, amelyek miatt sokan már arról írtak-beszéltek, hogy a globalizmus, a neoliberalizmus és a politikailag korrekt beszédmód és ideológia korszaka befejeződött.
Mások viszont, akik szintén a globalizmusellenes táborba tartoznak, azt hangoztatják, hogy ne higgyünk a látszatnak: a világot uraló globális erők csak játszanak velünk, a Brexit, Trump megválasztása arra jó, hogy a gőzt leeresszék, elhitessék a kiszolgáltatott és alávetett tömegekkel, hogy valódi változások következhetnek be politikában, gazdaságban, hogy csökkenhet a távolság a világelit és az emberek léte, gondolkodásmódja között.
Kétfajta szemlélet, kétfajta reakció azok körében, akik – teljesen indokoltan – abban hisznek, hogy a globális uralommal és a kozmopolitizmussal szemben a hagyományos intézményekre, a kereszténységre és a szuverén nemzetállamokra épülő létmód az egyetlen, amely élhető, és amely megőrzi az egyének és közösségek szabadságát.
Mind a kétféle megközelítés némileg finalista. De mi is a finalizmus? Olyan gondolkodásmód, amely a természet és a társadalom, a történelem mozgásában egyfajta céltudatosságot, irányultságot feltételez. Azt feltételezi, hogy a politikai, gazdasági, társadalmi folyamatok nem véletlenszerűek, nem esetlegesek és nem is áttekinthetetlenek, hanem egy meghatározott cél, végső beteljesedés, egyfajta finálé irányába mozognak, még akkor is, ha nagyon sok esemény ennek ellentmondani látszik.
A kétkedők és a bizakodók finalizmusa természetesen alapjaiban eltér egymástól. Előbbiek abból indulnak ki, hogy az évszázadok óta működő globális uralom minden egyes történést képes ellenőrizni, irányítani, s igazából nincs olyan politikai-történelmi esemény, amelyet ne ők szabnának meg valamilyen mértékben.
Ezért nem szabad bedőlni olyan pozitívnak látszó fejleményeknek, mint például a Brexit az Egyesült Királyságban vagy Donald Trump váratlan megválasztása az Amerikai Egyesült Államok elnökévé. Mindezek mögött tudatos számítás és megfontolás áll a globális elit részéről, semmi sem véletlen; mindez porhintés nekünk, akik reménykedni szeretnénk a globális uralom megrendülésében. Ezzel altatják el a figyelmünket, ezzel nyugtatnak meg bennünket, miközben a világ egyenesen rohan előre az új világrend felé, a finálé felé, amelyben megvalósul az emberek totális kizsákmányolása.
A bizakodók ezzel szemben a globális erőket ért 2016-os pofonokat úgy értékelik, hogy egy korszak végéhez érkeztünk. Tavaly Trump és a Brexit, s 2017-ben mindez folytatódik: Hollandiában győz a Geert Wilders vezette Szabadságpárt, Franciaországban Marine Le Pen megnyeri az elnökválasztásokat, s mindennek betetőzéseképpen a német állampolgárok végre észhez térnek, s leváltják a kancellári hatalomból az egyik legnagyobb globalistát és kozmopolitát, az európai migránsválság legnagyobb felelősét, egyben a felelőtlenség bajnokát, Angela Merkelt. (Sokan reménykedünk ebben – teszem hozzá gyorsan.)
Az egyébként számomra szimpatikus bizakodók abban vetik el a sulykot, hogy már eleve feltételezik: a neoliberalizmusnak, a PC-nek, az ostoba migránspolitikának, a kozmopolitizmusnak stb. egyszer s mindenkorra befellegzett, csak idő kérdése, hogy mikor zárul le ez a folyamat. Bár így lenne! – mondhatnánk, de muszáj felhívni a figyelmet egy nem elhanyagolható mozzanatra.
Arra mégpedig, hogy a másik oldalon – a globalizmus oldalán – elképesztő pénzügyi, gazdasági, média- és sajtóbeli, kulturális és szellemi erő halmozódott fel. Egy olyan transznacionális, nemzetek feletti hálózat jött létre az elmúlt mondjuk két évtizedben, amelynek az erejét nem szabad egy pillanatra sem alábecsülni, mert ezzel magunkat csapnánk be. Valóban sikerült 2016-ban óriási rést, sőt réseket ütni a globalizmus várfalán, de ne legyenek kételyeink: a globális erők erre válaszolni fognak, érzékelik a veszélyt, tehát még hatványozottabban próbálják megtépázott hatalmukat visszaszerezni, sőt, még a bosszú is vezetni fogja immáron őket.
Ezzel éppen nem azt akarom mondani, hogy a kétkedőknek van igazuk – „ezek, bármit is tehetünk, mindig győzni fognak” –, hanem arra hívom fel a figyelmet, hogy sem a túlzottan gyors örömünnep, a görögtüzek gyújtása, sem a kissé túlzottan cinikus legyintés nem a megfelelő mód a világ jelenlegi állapotának jellemzésére, ugyanis, bármilyen meglepő, mindkettő egyfajta passzivitásra késztet-kényszerít bennünket.
A kétkedés azért, mert úgysem tehetünk semmit, tehát törődjünk bele és várjuk a szomorú végünket, a túlzott bizakodás pedig azért, mert azt sugallja, hogy most már minden megy magától, tehát túl sok teendőnk sincs már.
Ezzel a két szemléletmóddal szemben szeretném hangsúlyozni a realista megközelítés fontosságát. Miből indul ki a realizmus a finalizmussal szemben? Abból, hogy a történelem valójában nem finalista: nincsenek benne determinizmusok, egyirányú folyamatok, de annál inkább jelen vannak alternatívák, opciók, forgatókönyvek, elszalasztott és megvalósított esélyek, esetlegességek, véletlenek, kiszámíthatatlan emberi reakciók és kalkulálhatatlan külső hatások.
A történelem nem tudatos, nem céltételezett, hanem egy olyan hömpölygő folyamat, amelyet az embercsoportok, erőközpontok, hatalmak stb. közötti konfliktusok formálnak és alakítanak, soha nem előre meghatározottan, hiszen az emberi, társadalmi, politikai – egyben etnikai, vallási, nemzeti, globális stb. – ellentétek és ütközetek kimenetele mindig kiszámíthatatlan és soha nem egyértelmű. (Ha másban nem, a sportban, az emberek nagy kollektív játékában mindez tökéletesen leképeződik.)
A konfliktusok újabb konfliktusokat szülnek, az egyik nagy törésvonal maga alá temeti a többit, s egyik sem oldódik fel igazán a történelemben, hanem alárendelődik, elporlad vagy új alakot ölt, s új konfliktusszerkezetek jönnek létre – ismét és ismét.
S mindez korántsem jelenti azt, hogy jelentéktelen lenne a mi korszakunk konfliktusának megoldása! A mi korszakunk kihívása a globális uralom és a nemzeti lét közötti – immáron időnként véressé is váló – harc, küzdelem, s ezt a küzdelmet meg kell vívni, győzelemre kell vinni. Csak az a lényeg, hogy lássuk a konfliktus nyitottságát, opcionalitását, valódiságát, s ebbe helyezzük bele magunkat százszázalékosan.
Azt hiszem, elég figyelmeztető példa Francis Fukuyama elhíresült mondása 1989-ben a liberális demokrácia győzelméről és a történelem végéről. Most se beszéljünk se a globalizmus végső győzelméről, se végleges bukásáról. Egyszerűen csak álljunk bele a dologba, és reménykedjünk.
Egyedül az ember erkölcsi megjavulásába vetett hit lehet az, ami végleges.
A most élő generációk ezért azzal tehetnek hozzá a történelem hömpölygő haladásához, ha a globális uralmi rend ellen és a kiszolgáltatott embertömegek érdekében lépnek fel.
A szerző politológus