Az már senkinek sem újdonság, hogy az ellenzék szétesőben van az április 8-i választás óta. Az is egyértelmű, hogy a Jobbikot és a baloldalinak hazudott neoliberális pártokat újjá kell szervezni, ha bármit is el akarnak érni a következő országgyűlési választáson. A főpróba egyértelműen a 2019-es önkormányzati választás lesz, illetve az Európai Parlament leendő képviselőiről sem mindegy, hogyan döntenek jövőre a magyar polgárok. Nem véletlen tehát, hogy nagy a tülekedés, mindenki menteni próbálja, ami menthető, vagyis még a nyáron azt szeretnék az ellenzéki erők, hogy váljon el az ocsú a búzától, hogy a lehető legfinomabban fogalmazzunk, és most ne emlegessük a szervezetet a különböző méreganyagoktól megtisztító májat.
A Jobbikban gyorsan lezavarták ugyan a tisztújítást, de a jelek szerint nem ez a harc lesz a végső, a Toroczkai László volt alelnök által vezetett Mi Hazánk mozgalomból (eredetileg Mi magunk) könnyen új párt alakulhat, és lehet, hogy ezzel meg sem kell várni a következő évet. Az viszont biztos, hogy ha a Vona Gábor marionettfiguráiból álló jelenlegi elnökség vezetése alatt a Jobbik az önkormányzati választáson is leszerepel, új erőként jelenhet meg a radikális jobbikosok társasága a magyar politikai palettán. Az egyelőre még kérdés, hogy lesz-e ebből újra uniós zászlóégetés, és hogy ezzel már az európai parlamenti választás kampányában élni fognak-e Toroczkaiék, vagy megvárják a néppártosodók újabb bukását, illetve Vona visszatérését, mert már erről is hallani az utóbbi időkben.
Azt sem tudjuk még, hogy esetleg újra gárdisták masíroznak-e majd a vidéki cigányság házainál, hogy horogkeresztet vizeljenek a hóba, bár a hírek szerint ez a Jobbik jelenlegi elnökének, Schneider Tamásnak sem lenne túl kínos. Az elnök úr ugyanis egykor Roy néven, szkinhedvezérként tevékenykedett, és eközben nyilván igencsak gyűlölhette a cigányokat. Nem beszélve a fiairól, akikre nagyon büszke azok után is, hogy közösség tagjai elleni erőszak bűntettével vádolja őket az ügyészség, mert a Betyársereg tagjaiként 2015-ben hónapokon át folyamatosan zaklatták és fenyegették egy roma család tagjait Szúcson.
A Jobbiknál ugyanakkor most az a helyzet, hogy éppen azon vitatkoznak, azok vannak-e többen, akik belépnek a pártba, vagy azok, akik kilépnek onnan. Eközben a pártból kizárt Dúró Dóra a mandátumát adná át a renitens Toroczkainak, hogy ezentúl a parlamentben is legyen hangja „a magyar IRA” felkent kapitányának. Vona Gábor pedig vélhetően a háttérből röhög az egészen, és tanácsadói pályára lavíroz, ha valakinek szüksége lesz még egyáltalán az ő tanácsaira. Aki például kíváncsi arra, hogyan lehet a tönk szélére vezetni egy pártot, miközben azzal áltatjuk magunkat, hogy megnyerjük a választást, annak feltétlenül a Jobbik egykori elnökétől kell útmutatást kérnie. De azok sem járnak vele rosszul, akik úgy akarnak levezényelni egy néppártosodást, hogy eközben bevesznek az elnökségbe szélsőséges figurákat is. És nem rúgják ki páros lábbal az olyan alakokat sem, akik a köpetüket csorgatják a Duna-parti holokauszt-emlékműre.
Jelenleg tehát nagy a zavar a Jobbik háza táján, ha a radikálisok új pártot alapítanak is, megmaradhat a régi is olyan radikálisokkal, akik megpróbálják eljátszani a jó fiút a maradék szavazatokért a megmentőszerepben visszatérő Vonával.
Hasonló a helyzet a neoliberálisoknál is, akikről gyakorlatilag Horn Gyula kormányzása óta nem lehet baloldaliként beszélni, olyan hosszú nyelvvel fényesítik a nagy globálkapitalista világrend sáros fokhagymáit. Az első (és remélhetőleg az utolsó) pufajkás magyar miniszterelnök által gründolt MSZP ma úgy néz ki, hogy jobb lenne feloszlatni, mint végignézni az agóniáját, legalábbis az ellenzéki oldal szavazói vélhetően jobban aludnának ettől. Ami ugyanis bomlásnak indult, az egy idő után kellemetlenül bűzlik is, a dögből pedig fekete légiók bújnak elő, ahogyan azt az örökbecsű Charles Baudelaire is megfogalmazta egykor.
Na de kik alkotják ezeket a légiókat? Ott van mindjárt a Párbeszéd nevű formáció, amely képes volt arra, hogy néhány százalékos támogatással, apró hernyóként befurakodjon a testbe, vagyis úgy alakíthatott frakciót a parlamentben az MSZP szövetségeseként, hogy alig van szavazója. Egy ilyen társasággal vajon milyen választást lehet megnyerni a jövőben?
Aztán ott van maga a szocialista párt, ahol jelenleg Tóth Bertalan vezetésével a fekete légiók régi figuráit akarják újra felrakni a sakktáblára, miközben az újak, például Kunhalmi Ágnes, teljes baloldali összefogásra készülnek, ezért lemondott a főkapitányi címről. A hírek szerint a szíve egy sokkal fenyegetőbb sötét lovagért repes, a Demokratikus Koalíció elnökével, Gyurcsány Ferenccel alapítana pártot, Demokrata Párt néven, az MSZP romjain, hogy aztán együtt táncolják körbe az elejtett dögöt. Mert mit is jelentene egyébként az, hogy Kunhalmi lemondott az elnökségről, és inkább a választmányt vezeti, miközben a „baloldal széles összefogásának lehetőségét” keresi, mint azt, hogy Gyurcsány elkövetkezendő pártját kívánja vezetni, amelyben egyszer majd a DK jelenlegi elnöke lehet a legesélyesebb miniszterelnök-jelölt.
Gyurcsány ugyanis soha nem mond le arról, hogy egyszer megküzdhessen még Orbán Viktorral a kormányfői posztért, ezt nem adja fel, amíg a nap keleten kel és nyugaton nyugszik, bármennyire is utálja őt a közvélemény. Ha ehhez a csapathoz csatlakozik még az LMP is, amely annak idején Schiffer András vezérletével éppen Gyurcsánnyal szemben határozta meg magát, akkor pedig olyan szövetség jöhet létre, amelyet legfeljebb a képmutatók klubjának lehetne nevezni, nem pedig demokrata pártnak. És milyen szép is lenne a csapat! Tartuffe-ök és Jágók osztálya, vigyázz! Gyurcsány törli a táblát, Kunhalmi felel, Szél pedig Soros Gyuri bácsinak jegyzetel.
De még egy szót az önkormányzati és az európai parlamenti választásról! Főpróba lesz ez, de nem csak a pártok főpróbája, a választóké is. Az ellenzék ugyanis az országgyűlési voksolás kampányában is folyamatosan azt harsogta, hogy civilek mögé kell beállnia az egész ellenzéknek. Szerintük így lehetnek sikeresek az „Orbán-rendszerrel” szemben. De lesz-e olyan civil, aki ezek mögé a politikusok mögé hajlandó beállni az önkormányzati választáson? És aki hajlandó, az hiteles ember maradhat-e a választók szemében, és tükörbe tud-e nézni ezek után? És nem veszélyes-e kalandorok kezébe adni egy-egy település vagy fővárosi kerület vezetését?
Az európai parlamenti választással kapcsolatban hasonló a helyzet. Brüsszelben sok olyan dologról is dönteni kell a közeljövőben, amely hosszú évtizedekre meghatározza az európai emberek, köztük a magyarok sorsát. El kell tudni dönteni például, hogy az akaratunk ellenére telepíthetnek-e a hazánkba bevándorlókat. Hogy meg tudjuk-e őrizni a nemzeti identitásunkat és a keresztény kultúrát. Meg kell oldani várhatóan egy komoly gazdasági válságot is, amely a britek kiválásának, Olaszország helyzetének és a nemzetközi pénzintézetek tőkeéhségének is „köszönhető”.
Ezt pedig nem bízhatjuk olyan képviselőkre, mint a gyurcsányista Niedermüller Péter, aki azt sem hajlandó elismerni, amit már Angela Merkel is kezd belátni, hogy az egész Európai Uniót védi a magyar határkerítés. Vagy olyanokra, mint a szocialista Ujhelyi István, aki annak az ENSZ-nek lett a nagykövete, amely alapvető emberi jognak akarja nyilváníttatni a bevándorlást. És akkor még nem beszéltünk a posztkomcsi Szanyi Tiborról, aki a magyar politika Jean-Claude Junckere, örül, hogy ha két whisky között el tud botorkálni az Európai Parlament széksorai között a saját helyéig.
A szavazóknak tehát ismét jól meg kell fontolniuk, hogy kikre húzzák majd az ikszet.
Jövőre nemcsak a mi jövőnk a tét, hanem egész Európáé is, és ezt nem bízhatjuk bohócokból, ingyenélőkből, intrikusokból és képmutató haszonlesőkből álló fekete légiókra.