2018 folyamán a Politikatörténeti Intézet gondozásában jelent meg a Kérdések és válaszok 1918–19-ről című kötet, amely a magyar történelem egyik leghevesebb vitákat kiváltó időszakát mutatja be. Az ismeretterjesztési céllal, kiskáté formátumban írt kötet számos olyan állítást tartalmaz, amelyek erősen vitathatók, de nem egy esetben egyszerű hazugságok.
A Mandiner.hu portálon fiatal történészek között heves vita kezdődött arról, mennyire vállalhatók/vállalhatatlanok a kötet egyes állításai. Érdemes áttekinteni a korábbi hozzászólásokat, amelyek fókuszában döntően Csunderlik Péter történész e kötetben publikált kijelentései álltak, és leginkább Szamuely Tibor szerepének megítéléséről szóltak. Magam újabb problémás helyekre kívánom felhívni a figyelmet, azonban ezek az idézetek többségében már a Kádár-korszak ma is nagy elismerésnek örvendő történészétől, Hajdu Tibor tollából származnak, és nemcsak a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság (ismertebb, de pontatlan nevén: Tanácsköztársaság), hanem az első Magyar Népköztársaság időszakára vonatkoznak.
Hajdu egy fejezetben azt vizsgálja, hogy a Károlyi-kormány mennyire állt szabadkőműves befolyás alatt. Itt tudhatjuk meg, hogy a „szabadkőművességgel kapcsolatban a katolikus egyház elutasító magatartásának egyik oka az volt, hogy tagságuk nagy része zsidó volt”. Hogy milyen más okok voltak még, arról nem kap információt az olvasó, így természetesen az a szempont sem jelenik meg, hogy elsődlegesen a szabadkőművesség ateista jellege volt az elutasítás legfőbb oka. Ezen a ponton szinte már magunk előtt láthatjuk az antiszemita „fekete reakció” képét, mint a progresszió legfőbb gátját.
Egy más helyen Hajdu kijelenti a Budapesti Katonatanácsról, hogy azt az orosz forradalom inspirációjára alapították fiatal katonatisztek. „A katonatanácsnak nem volt politikai jellege, pártkapcsolata” – olvashatjuk. A történész tehát továbbra is konzekvensen tagadja, hogy 1918 őszén bolsevik befolyás alatt állt a testület, hiszen kérdéses, hogy lehetett-e az orosz forradalom (leánykori nevén: nagy októberi szocialista forradalom) inspirációjára politikától független szervezetet létrehozni. Jól tudjuk, hogy Lenin világforradalomban gondolkodott. Így tehát egyszerűen érthetetlen, miért is kell tagadni a katonatanács (amely tele volt Szovjet-Oroszországból hazatérő hadifogollyal) szervezésének bolsevik jellegét.
A legvállalhatatlanabb rész azonban a „vörös terrorról” szól. Az idézőjelek ne tévesszék meg a tisztelt olvasót, mivel így szerepel a kötetben, igaz, az egyenlő mérce jegyében a „fehér terror” kifejezés is így olvasható. A könyv 73. oldalán a következőket találjuk: „Minden forradalom véráldozatokkal jár – különböző mértékben. A Tanácsköztársaságban sem volt másképp, ámbár a kivégzettek és más módon megöltek száma más forradalmakhoz hasonlítva nem volt magas, a vele foglalkozó irodalomban mégis kiemelten szerepel a »vörös terror«. Mennyiben beszélhetünk »vörös terrorról«?”
Majd a 75. oldalon: „A forradalmak áldozatainak számát hasonlítani sem lehet a világháború civil áldozataiéhoz”.
Talán ezen a ponton érhető tetten a legjobban a könyvben több helyen felbukkanó tézis, amely a vörösterrort relativizálja, azt pusztán a forradalom egy viszonylag jelentéktelen melléktermékeként vizsgálja. Eleve problematikus, hogy a kötet alig tartalmaz adatokat a vörösterrorról. Kínzó módon hiányzik például egy Mi is történt Poroszlónál? című fejezet vagy Lukács György terrorelméletének felvázolása és gyakorlati bemutatása.
Veszélyes tendenciának tartom a kötet szellemiségét, amely akarva, nem akarva tagadja a Tanácsköztársaság totalitárius voltát. Minden bűn, erőszak, amelyet a proletárdiktatúra nevében elkövettek, szerves része volt a kommunizmus nevében véghezvitt gaztetteknek, azoktól nem lehet elvonatkoztatni. Ennek a tanulságnak a levonása már csak azért is szükséges lenne, mert ezt a szempontot megfordítva „érdemelte ki” a Horthy-korszak az első fasiszta rendszer címet, és éppen a nemzetközi bolsevik történetírástól. Tekintettel arra, hogy úgy tűnik, nem pusztán helye van a bolsevik, vulgármarxista-történelemhamisító nézeteknek a hazai baloldalon, hanem azok megfogalmazására is igény mutatkozik, fel kell tennünk a kérdést: vajon mindent megtettünk-e a rendszerváltoztatás után eltelt huszonnyolc esztendőben annak érdekében, hogy legalább az áldozatok emlékének tisztelete érdekében változtassunk szemléletünkön?
Nem elfogadható ugyanis, hogy ezek a nézetek teljesen „politikailag korrektek”, s nem pusztán a hazai közvélemény egy tekintélyes részében, hanem még súlyosabb következményként az Európai Unióban is. Mindezek után különösen sértő a nyugati sajtóban rendszeresen megjelenő posztszocialista jelző: mintha legalábbis ezek a társadalmak saját akaratukból váltak volna bolsevikké 1945 után. Végeredményben a kötet legsúlyosabb hiátusa éppen ezen a ponton érhető tetten: nevezetesen mind a „polgári demokratikus”, mind a vörös kommün rendszerét alapvetően a magyar társadalmi viszonyokból (a kötetben is használt fogalommal: osztályviszonyokból) következő belső fejlődés eredményének tartja; tagadja, illetve kisebbíti a szovjet-orosz befolyást. Kérdés például, hogy Csunderlik Péter miért is alkalmaz idézőjelet, amikor „Bolsevik eszmétől »fertőzött« hadifoglyokról” ír – lévén, hogy olyan kommunista forrás is akad, amely az eszme terjesztésének módját a bacilusfertőzés logikája mentén találja meg.
Bár a kötetet nem vezeti be szerkesztői előszó, a szerzők a hátsó borítón megfogalmazzák, hogy sine ira et studio kívánták elkészíteni a művet. Elismerem, hogy a legtöbb esetben a baloldalt érintően sikerült harag nélkül írni mind a Károlyi-rendszerről, mind a Tanácsköztársaságról, azonban az erre való törekvés finoman fogalmazva megkérdőjelezhető. Csunderlik például Lukachich Géza altábornagyról annak budapesti városparancsnok beosztása mellett annyit állapít meg, hogy megjárta az olasz frontot, továbbá a katonaszökevények elleni kegyetlen fellépéseiről vált hírhedtté. A kiegyensúlyozott és precíz értékelésnek nagyjából a következőket is tartalmaznia kellene: Somorjai Lukachich Géza báró a világháború három frontját (balkáni, keleti és délnyugati) megjárta, aki a balkáni fronton (amit Csunderlik nem tud) a jagodnjai ütközetben tanúsított hadvezetése révén érdemelte ki a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Később Lukachich a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály élén 13 hónapig védte a Doberdó-fennsíkot. Mindent egybevetve száz év elteltével – szimbolikus értelemben – a hazai szélsőbaloldal pontosan úgy cselekszik, mint annak idején: leszaggatja a csillagokat a katonákról és szentségtelenít. Ezt a kötetet bátran nyomdába lehetett volna adni 1968-ban is, talán csak egy-két lenini, marx–engelsi idézet, valamint az 1948 és 1989 közötti történelemkönyvek „dicsőséges 133 nap” jelzője hiányzik ehhez.
A kötetben több helyen előkerül az a szempont, hogy a Tanácsköztársaságnak nem volt módja kiteljesíteni reformjait, így végeredményben nem tudjuk, hová fejlődött volna a rendszer. Ezzel szemben ki kell jelentenünk, hogy ha még félre is tennénk a morális szempontokat, akkor pusztán a józan ész – anyagiasabb képpel élve: a pénztárcánk – szempontjából is szerencsésnek mondható, hogy 1945-ig még huszonöt évnyi adatott, amely a vörös kommün nélkül telt el.
A történelem ugyanis bebizonyította, hogy a marxi utópiát nem Lenin vagy Sztálin tette disztópiává, hanem maga a kommunizmus elképzelhetetlen terror és társadalmi romlás nélkül. Ennek a konzekvenciának a levonása pedig a Politikatörténeti Intézet számára is fontos kötelesség lenne.
A szerző történész, tudományos munkatárs, Veritas Történetkutató Intézet
