Kevesen emlékezhetnek rá, hogy 2004. április 30-án, az Európai Unió hivatalos lapjában megjelent az Európai Parlamentnek egy jogi állásfoglalást tartalmazó határozata az uniós alapértékek tagállami megsértésének esetére rendelt nevezetes 7. cikkely alkalmazási elveiről. Szimbolikus módon másnap, 2004. május 1-én az uniós atomfegyver későbbi áldozata, Magyarország az EU tagjává vált.
Az alapszerződés 7. cikkelye eredetileg kizárólag utólagos szankciós eljárást tartalmazott, a 2003-as nizzai megállapodás iktatta be azt a megelőző mechanizmust, amit az uniós alapértékek tényleges sérelmének bekövetkezése előtti veszélyhelyzet elhárítására alakítottak ki. Ez a preventív eljárás indult meg Magyarország ellen a Sargentini-jelentés elfogadásával.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a megelőző eljárás uniós alapszerződésbe emelését az úgynevezett Haider-ügy kényszerítette ki.
A Magyarországgal szembeni eljárás szempontjából is tanulságos eset főszereplője Jörg Haider, az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) elnöke volt, egyben Karintia tartomány kormányzója 1999-ben, amikor az ausztriai országgyűlési választásokon pártjával a második legjobb eredményt érte el.
Ezzel a néppárti Wolfgang Schüssel által alakított kormányba koalíciós partnerként bekerült az FPÖ, ami viszont nemzetközi tiltakozást váltott ki.
Ennek oka az volt, hogy külföldi bírálói szerint Haider nacionalista és bevándorlásellenes nézeteket vallott, továbbá felemlegették és fasisztának minősítették azt az 1989-es beszédét, amiben kiállt a munkahelyek létesítését eredményező foglalkoztatáspolitika kiemelt fontossága mellett, azzal szembesítve az akkori bécsi kormányt, hogy a Harmadik Birodalom idején is fejlettebb foglalkoztatási szabályozórendszert működtettek.
Az unió tanácsának elnöki tisztét betöltő portugál miniszterelnök kezdeményezte, hogy az uniós alapértékek nevében vessenek be szankciókat a szélsőjobboldalinak bélyegzett FPÖ-t magába foglaló koalíciós kormányt megválasztó Ausztria ellen.
Kapaszkodjanak meg: az illető portugál miniszterelnököt úgy hívták, hogy António Guterres, aki azonos a korlátok nélküli migráció világméretű kikényszerítését szervező jelenlegi ENSZ-főtitkárral!
Guterres javaslata alapján az uniós tagállamok végül különböző diplomáciai hátrányokat okozó intézkedéseket alkalmaztak Ausztriával szemben, de a 7. cikkelyhez nem mertek folyamodni, mert az akkor még egyből csak a tagállami jogokat érintő büntetést tette lehetővé. Ehelyett a Guterres által vezetett tanács egy vizsgálóbizottságot állított fel, hogy készítsen jelentést az osztrák kormány elkötelezettségéről az uniós értékek, ezen belül különösen a kisebbségek, a menekültek és a bevándorlók jogai iránt.
Ezenkívül a tagállamok megállapodtak, hogy a koalíciós kormánytag FPÖ „politikai természetének fejlődését” követni fogják, azaz lényegében politikai karanténba zárják.
Ismerős forgatókönyv, ismerős érvek, ismerős módszerek.
Végső soron a Haider-ügyet követően az uniós parlamenti képviselők nyilvánvalóan felismerhették, hogy a 7. cikk visszaélésre is alkalmas, ezért ennek elkerülése érdekében szükségesnek tartották rögzíteni azt a négy alapelvet, amelyeket be kell tartani ahhoz, hogy ne minősüljön önkényes politikai akciónak ennek az eszköznek a használata.
Ezek az elvek jelentek meg az unió hivatalos lapjában egy nappal Magyarország uniós csatlakozása előtt. Lássuk, hogyan felel meg tizennégy évvel később az EP a saját határozatába foglalt alapelveknek!
Az első követelmény az összes tagállam demokratikus és alkotmányos rendje iránti alapvető bizalom elvének érvényesülése. Külön hangsúlyozza a jogi állásfoglalás, hogy nem használható fel a 7. cikk olyan jogi fellépés vagy politika támogatására, ami egy tagállam folyamatos ellenőrzés alatt tartására irányul.
Ehhez képest az alaptörvény elfogadása óta gyakorlatilag folyamatosan az EP napirendjén van a magyar jogállamiság, demokrácia vizsgálata. Kezdve a „Magyarországon történt közelmúltbeli fejleményekkel” foglalkozó 2012-es plenáris vitával a 2013-ban elfogadott Tavares-jelentésen át, két 2015-ös parlamenti állásfoglaláson keresztül a 2017-ben indult és a Sargentini-jelentést eredményező eljárásig.
A köztes időszakokban a bizottság gondoskodott a presszió folyamatosságáról különböző kötelezettségszegési eljárások indításával. Aligha vitatható, hogy az unió folyamatos ellenőrzést végez Magyarország fölött, és ehhez a 7. cikkelyt is eszközként használja.
A második alapelv a pluralizmus elve, amely alapján az EP-határozat kinyilvánítja, hogy az unió tiszteletben tartja az ideológiák, politikai célok és értékek sokaságát, valamint a köztük lévő demokratikus versenyt. Éppen ezért „a Parlamentnek, a Tanácsnak és a Bizottságnak biztosítania kell, hogy az EU-Szerződés 7. cikke szerinti eljárásokat ne használják fel a politikai ellenzék eszközeként”.
Valóban? „Én az Európai Egyesült Államokban hiszek” – közölte nyáron Guy Verhofstadt liberális frakcióvezető, akinek a felszólalása a Sargentini-jelentés vitájában mindennél jobban igazolja, hogy az eljárás a magyar kormányéval ellentétes politikai-ideológiai meggyőződés érvényesülésének kikényszerítését szolgálja: „Manapság létküzdelem zajlik az európai eszme programjának túlélése körül.
És ha Orbán úr nyilvánosan Salvini mellé áll, nyilvánosan ennek az európai programnak a tönkretételéről beszél, akkor arra van szükség, hogy ez ne történhessék meg a következő években.
Kedves néppárti kollégáim, kérlek benneteket, ez egyszer ismerjétek fel, hogy Orbán úr ama viszálynak a magva, amely végül lerombolhatja az európai eszme megvalósításának gyönyörűséges programját, és kérve kérem, hogy ma este a ti frakciótok tanácskozásán, együtt állítsuk meg ezt a rémálmot.”
Az EP által kiemelt harmadik alapelv, aminek a 7. cikkely alkalmazása során érvényesülnie kell, az a tagállamok egyenlőségének elve, függetlenül többek között a politikai orientációjuktól. Érdekes módon csak a Fidesz–KDNP kereszténydemokrata kormányzása óta folyik az ország ellen hadjárat az uniós alapértékek védelmében, ami éppen a bevándorlási politikával kapcsolatos többségi uniós állásponttal szemben álló magyar kormánypozíció következetes érvényesítése óta kapcsolt a 7. cikkely szerinti fokozatba.
Végül a negyedik alapelv azt a követelményt fogalmazza meg, hogy a 7. cikk szerinti minden döntésnek olyan hitelesnek kell lennie az uniós polgárok előtt, amennyire csak lehetséges. Ez akkor valósul meg a dokumentum szerint, ha az eljárás átlátható, érthető és nyilvános.
A Sargentini-jelentésről szóló döntést megelőző néppárti háttéregyeztetések, valamint az a virtigli szélhámosság, amit a szavazással kapcsolatban produkáltak az EP-képviselők, minden volt, csak nem átlátható és érthető.
A döntés pont ennek megfelelő hitelességgel bír az uniós polgárok előtt.
A parlamenti képviselők többsége az EP kötelező alapelveit is megtagadta a Magyarország elleni 7. cikk szerinti eljárás során, ezzel pedig igazolták a döntésük hatalmi önkényességét.
Közreműködésük nyomán hazugság, szélhámosság és meghasonlás útján bontakozik ki a szemünk előtt a kozmopolita „európai eszme megvalósításának gyönyörűséges programja”. Milyen messze van még a májusi EP-választás!
A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász