A felvilágosodás és a liberalizmus egyik vezető projektje volt immár kétszáz éve, hogy a tekintélyt teljesen kipusztítsa az európai társadalmakból. A liberálisok saját „haladó” vezetőiket értelemszerűen igyekeztek tekintélyes személyekként futtatni a propagandájukban, de természetesen úgy, hogy ez a tekintély nem a vezetés és a hatalom természetéből következik, hanem a baloldali liberális vezetők egyedi csodálatos személyiségéből, amely minőség egy jobboldalinak eleve nem érhető el.
Mindannyian emlékezhetünk Kuncze Gábor, Medgyessy Péter, Göncz Árpád vagy Gyurcsány Ferenc ájult ajnározására, amelynek hőfoka sokszor még a szélsőséges vallási szekták vezetőit is pirulásra késztette volna.
A Fidesz és Orbán Viktor megjelenése a rendszerváltás megtervezett gépezetében még nem okozott komoly ijedtséget a liberálisok között, hiszen „diákvezérként” az akkor Kis Jánosnál albérletben lakó Fodor Gábort akarták felépíteni, ha már a korszak ifjúsága, egy meghatározott generáció önálló aktorként jelent meg az ügynökökkel telepakolt pártok között.
A Fidesz azonban részben szociológiai okokból, magjának példátlan egymás iránti lojalitása miatt, részben Orbán spontán kialakuló tekintélye miatt nem volt olyan könnyen befolyásolható. Az SZDSZ rendszerváltása, a már akkor a legszélsőségesebb liberális elveknek megfelelő Magyarország létrehozása a Fideszen bicsaklott meg, és egy olyan vezető felbukkanásán, aki az első perctől nem sodródik, hanem csinálja a politikát. Jórészt a liberálisok ellen.
1994 után a Fidesz és Orbán mentette meg a magyar jobboldalt, a nemzeti politikai programot a teljes eltűnéstől, és tartotta életben az antikommunizmus gondolatát, amelyről pillanatok alatt kiderült, hogy egyben antiliberalizmust is jelent.
Az SZDSZ és a szinte teljesen az irányítása alatt álló média akkor még a társadalmi szerződés fogalmát favorizálta, és azzal kábította az embereket, hogy mindannyian ugyanazt akarjuk, tehát az erős vezetés és az erős vezető káros és veszélyes. Az exkommunista, exmaoista liberálisok akkorra már megtanulták, hogy az ő oldalukon kitermelődő erős vezetők mind eszelős tömeggyilkosok, hiszen zömük olyan családból származott, amelyben egyszerre voltak megtalálhatók a diktatúrák ítélet-végrehajtói és áldozatai is.
Retorikájukban persze Hitlerre hivatkoztak, de a gyenge államra, hatalomra és vezetőre vonatkozó vágyuk Sztálinnal és Rákosival történő tapasztalataikból eredt. És persze Kádárból, mert lelkileg abba is belerokkantak, hogy egy közepesen tehetséges munkáskáder is féken tudta tartani őket húsz évig.
Orbán még 1994 előtt felismerte, hogy van egy hatalmas, egy irányba, a nemzetállami jobboldaliság irányába húzó tömeg, amelynek az élére állhat. Ez idáig szokványos politikusi és vezetői karrier, de minden várakozással ellentétben ő meg is akarta mondani ennek a tömegnek, hogy pontosan merre is menjen. A liberálisok eszelős gyűlölete is innen ered, amit a pillanatok alatt erős vezetőnek bizonyuló Orbán iránt éreznek, hiszen megérezték benne a nemezisüket, aki hosszabb távon is képes irányt szabni az ország politikai életének. Orbán lassan húsz éve képes megtartani támogatóinak töretlen szimpátiáját egy olyan hangulatvezérelt országban, mint a miénk.
Horn Gyula volt az utolsó olyan baloldali vezető, akit a saját jogán, és nem Orbán Viktor ellenfeleként, pandantjaként, az Orbán-jelenségre adott reakcióként választottak meg. Azóta minden, leginkább liberálisnak nevezhető, „baloldali” miniszterelnök-jelölt egy aktuális válasz erre az újra és újra megoldhatatlannak bizonyuló problémára. Horn a híres tévévitában kommunikációs szempontból azért vesztett Orbánnal szemben a pocsék hazaáruló kormányzásán kívül, mert úgy viselkedett, ahogy szokott, míg Orbán teljesen másként, mint amilyen képet róla a média kialakított.
Orbán könnyed volt, udvarias és emberi, de látványosan kompetens. Ekkor jöhettek rá, hogy Orbánt a jó tulajdonságai, politikai tehetsége, határozottsága és kiváló valóságérzékelése miatt kell támadni, mert sikeres kormányzása nem hagy más lehetőséget.
Négy évvel később Orbán Medgyessyvel szemben elkövette azt a hibát, hogy sikeres vezető pozícióból volt emberi, könnyed és barátságos. Pedig akkor már négy éve sulykolta a liberális sajtó, hogy a határozott vezetés is oka minden rossznak és a határozott vezető léte szükségképpen korlátozza a szabadságot. Ismerjük el, a maga nemében zseniális kampányötlet az, hogy minden személyes rosszért a határozott és sikeres vezetőt okolják.
Az ő személyes sikerességét állítják szembe minden egyes napi bosszúsággal, amivel az átlagember kénytelen együtt élni. Elhitették, hogy a határozott és kompetens vezetésnek nincs köze az ország javuló állapotához, de a problémákhoz igen. A nem Fideszre szavazó emberek 2002-ben gyenge vezetőt akartak, és ezt meg is kapták Medgyessy Péter személyében.
Ha Orbán a vitán látványosan legyőzi Medgyessyt, akkor az emberek örömmel csatlakoznak a győzteshez, és fel sem merül ez a faktor. De a sajtó a szolidan és udvariasan elpáholt Medgyessyt mutatta be győztesnek, és ezzel részben le tudta rombolni az erős vezető képét is.
Akkor csak néhány tízezer embert kellett ezzel az eszközzel otthon tartani vagy a Centrum pártra átirányítani. A Medgyessy után maradt romhalmaztól megrettent szocialista párttagságban, határozott liberális inspirációra ugyan (Gyurcsány Ferenc személye irányába) 2004-ben az „erős” vezető iránti igény kerekedett felül. Szokás szerint olyan erős vezért választottak, aki a hatalom megtartásában, és nem a vezetésben kompetens.
Gyurcsány után Bajnai és Mesterházy szintén megfeleltek annak a toposznak, miszerint a csúnya agresszív Orbán Viktorral szemben egy kedvesnek látszó, kicsit teszetosza, de viszonylag szerethető figurát kell indítani, aztán csak lesz valami.
Karácsony Gergellyel viszont az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek palettáján visszatértek ahhoz a logikához, hogy egy olyan jelölt is legyen, aki szerethető lúzerként ellenpontozza a miniszterelnök letagadhatatlan erejét és sikerességét, ami még az ellenzéki és bizonytalan szavazóknak is nyilvánvaló.
Jól látható, hogy ellenzéki győzelem esetén, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki ambícióinak érvényesülése előtt két jelölt jöhet szóba a brüsszelita bábkormány élére. Karácsony Gergely, mert jóvágású, és Szél Bernadett, mert nő. Mind az Európai Uniónak, mind Németországnak az az érdeke, hogy Magyarországnak a lehető leggyengébb kormánya legyen.
Gyurcsány kiszámíthatatlan, egy exnyilast (Vonát) meg csak nem raknak be a miniszterelnöki székbe, habár biztos van egy Veesenmayer-leszármazott a német külügyminisztériumban. Marad tehát két olyan jelölt, aki brillírozhat a gyenge vezető „szimpatikus” szerepében.
Ez a gyengeség egyszerre fakad a személyes politikai szuverenitás teljes hiányából és abból, hogy ezek az emberek azt hiszik, véget ért a történelem Magyarország számára, és nekik már csak a szociális segélyek összegéről kell döntéseket hozniuk. Olyan emberek akarnak Magyarország miniszterelnökei lenni, akiknek semmiféle elképzelésük nincs annak jövőjéről, csak az, hogy annak meg kell felelnie az aktuális liberális előírásoknak. Nem vezetni akarják, hanem átalakítani a saját ideológiájuknak megfelelően.
Milyen tényleges logika diktálhatja azt, hogy a bevándorlási válság kellős közepén, elsősorban külföldi nyomásra, leváltsuk az elmúlt huszonnyolc év valószínűleg legjobb és legsikeresebb miniszterelnökét?
A magyar ellenzék – természetesen az európai liberálisok aktív támogatásával – azt akarja elismertetni velünk, hogy a magyar nemzet nem akarja túlélni a következő két évtizedet, hanem engedelmesen azt fogja tenni, amit berlini és brüsszeli urai mondanak neki.
Az ellenzéki vezetők üzenete az, hogy semmit nem tehetünk magunkért, így a vezetőinktől sem várhatjuk el, hogy az öngyarmatosítás levezénylésén kívül bármit is tegyenek. Egy reménybeli vezető ennél jobban nem is veheti semmibe a nemzetét.
A szerző szociológus
