Az Európai Uniót létezése óta gyakorlatilag egyetlen kérdés osztja meg, mégpedig az úgynevezett bővítők és a mélyítők felfogása. Előbbiek a kelet-közép-európai országok, majd a balti államok, Románia, Szlovénia és Horvátország befogadásával látszólagos győzelmet arattak, míg utóbbiak látszólag vesztettek.
Ezzel szemben a valóság: Bulgária, Horvátország és Románia ma sem tagja a schengeni övezetnek. Tehát csatlakozásuk a többiekével korántsem egyenértékű. Európaiakról van szó, miközben afrikai, közel-keleti és ázsiai bevándorlók milliói bármiféle papírok nélkül juthatnak a kontinensre. Ez tehát egyszerre a bővítők és a mélyítők kudarca.
A két fél közt az utóbbi három évben minden korábbinál kiélezettebbé váltak az ellentétek. A mélyítők az integrációt már-már birodalmi szinte óhajtják emelni. A politikai küzdelmet jogi síkra terelik, miközben nincs rá felhatalmazásuk. A lisszaboni szerződés sem az Európai Tanácsnak, sem az Európai Parlamentnek nem teszi lehetővé, hogy lopakodó jogkiterjesztéssel megkerülje, sőt semmibe vegye a tagállamok alkotmányait és a demokratikusan választott kormányok kompetenciáját. Továbbá szembemegy az EU egyik legnagyobb vívmányával, a szubszidiaritással.
A mélyítők egyik legutóbbi ötlete, a kétsebességes Európa vagy az úgynevezett „mag-Európa” a saját koncepciójukkal is ellentétes, hiszen a földrészt ismét kettéosztaná, ezúttal nemcsak Nyugatra és Keletre, hanem az euróövezetre és a kívül maradókra. A mélyítők árkot ásnak az északi és déli tagállamok közé is, utóbbiak súlyos pénzügyi deficitjére, gazdaságuk gyengülésére és növekvő vagy stagnáló munkanélküliségükre hivatkozva.
Spanyolországban és Görögországban a harminc éven aluliak foglalkozásnélkülisége megközelíti a harminc (!) százalékot. A migráció munkaerőhiányra hivatkozó ösztönzése tehát egyszerre hamis és veszélyes. Ráadásul fokozza az európaiak demográfiai apályát, a kontinens elöregedését és a szociális kiadások megkurtítását, egyben soha nem látott mértékben növeli a biztonsági kiadásokat.
Az ellentéteket a végletekig fokozza az integrációt mélyíteni szándékozók legújabb terve, az ellenőrizetlen migrációval szembeszegülő országok pénzügyi zsarolása, vagyis kohéziós alapjaik csökkentése. Egyelőre csupán Magyarországról és Lengyelországról, illetve a „renitens” visegrádi négyekről van szó, de így járhatnak más kelet-közép-európai országok is. Mindez – a brexittel és a kilépési tárgyalások szánalmas huzavonájával súlyosbítva – az EU teljes tanácstalanságát tükrözi. Migránsokkal zsúfolt hajók, kvóták szerinti elosztás, a Frontex nevű uniós határőrszervezet bővítése a saját felségterületét megvédeni képes tagállamok szuverenitásának semmibevételével: ez már valódi birodalmi gondolkodásra vall.
Európának ma nincs érvényes filozófiája, legalább alapszinten, amit a kétezer éves keresztény eszme, ha küzdelmek árán is, de megvalósított. A migráció kapcsán azok hivatkoznak a jézusi felebaráti szeretetre, akik ateista liberálisok, kommunisták, anarchisták, s még ki tudja, hányféle levitézlett ideológia képviselői. Az Európai Parlamentben törmelékpártocskák hangadói szónokolnak, magukhoz édesgetve névleges kereszténydemokratákat is.
Ami a meg-megújuló birodalmi törekvéseket illeti, néhány politikus, köztük Emmanuel Macron, Angela Merkel, a luxemburgi Jean Asselborn és mások képtelenek okulni a történelemből. Róma bukása óta szétesett a Német-római Birodalom, II. Vilmos császár második, majd Adolf Hitler harmadik birodalma, a Szovjetunió és az összetákolt Jugoszlávia, ráadásul mindegyik véres háborúk során. Hiába testvérnép, Csehország és Szlovákia útjai elváltak. Ukrajnában polgárháború zajlik.
A skótok, angolok, írek, spanyolok és katalánok nem jutottak idáig, de az ellentétek egyre súlyosbodnak. A kapcsolat a délszlávok közt sem felhőtlen, még az EU-tag Horvátország és Szlovénia között sem. Kontinensünk ma olyannyira megosztott, hogy az Európai Egyesült Államok, a közös hadsereg, külügyek, bankstruktúra, ügyészség nemhogy rövid-, hanem középtávon is lázálomnak minősíthető.
Egyszerűen azért, mert figyelmen kívül hagyja a nemzetek jelentős gazdasági, kulturális, nyelvi és egyéb különbségeit, más szóval a szerves történelmi fejlődés hosszú távú perspektíváját. Márpedig a históriát nem lehet sürgetni. Aki megpróbálták – a birodalomépítők –, pusztító háborúkba sodorták saját népüket és más népeket is. Így hát jobb kivárni, míg a politikai szándékok, majd a polgárok törekvései és intézmények összeérnek, végül megvalósulnak. Mindez pár éven, de talán még egy évszázadon belül sem várható.
Nemzeti önállóságát, illetve annak alapvető attribútumát egyelőre senki sem hajlandó feladni. Más kérdés, hogy az euró nyertese, Németország és a nagyhatalmi ábrándokat kergető Franciaország mit akar. A vámháború Amerikával, az iráni kérdés eltérő megítélése, az Oroszország elleni szankciók, a kínai terjeszkedés, az afrikai népességrobbanás és sok más törekvéseiknek nem igazán kedvez.
Ma nem csak Európa instabil. Nagy országok kormányai ingadoznak, köztük Németország és Franciaország, a svéd patthelyzetről nem is beszélve. A németek óriási presztízse és hagyományosan szilárd politikai berendezkedése repedezik. A pártstruktúra Ausztriában és Olaszországban is gyökeresen átalakult. Mindezek nem az európai egység irányába mutatnak, sokkal inkább arra, hogy a megosztottság mélyül.
Magyarország a nemzetek lehető legszorosabb együttműködésében érdekelt. A szó politikai, gazdasági és kulturális értelmében egyaránt. Mind az integráció mélyítése, mind az EU bővítése jó cél, feltéve, hogy a megvalósítás a tagállamok egyetértésével, lépésről lépésre halad. Bár vágyálom, jó lenne, ha a folyamatot kimódoltan gerjesztett viták, egyéni ambíciók, címkézés (szélsőjobb, populista, antiszemita stb.) és a nemzetközi színpadon belpolitikai célú, hazai választórétegeknek szánt pojácastílusú üzenetek nem hátráltatnák.
A pár éve felszínre került migrációvita végletesen kiéleződött. Valódi probléma, de annak eltagadása, szétterítése és politikai bunkósbotként forgatása veszedelmesebb, mint maga az újkori népvándorlás. A nyakló nélküli beözönlésen talán még úrrá lehetünk, de következményei a földrészt hosszú évekig
– ha nem évtizedekig – sújtják mind gazdasági, mind szellemi-erkölcsi értelemben.
Érzéketlenséggel a legkevésbé Magyarország vádolható. A jugoszláviai polgárháború során több tízezer menekültet fogadtunk be, korábban Romániából, ma Ukrajnából és más országokból. Határaink minden legálisan érkező, dolgozni akaró és arra képes bevándorló előtt nyitva állnak. Annak ellenére, hogy a magyar cigányság egy részének ma sincs munkája, noha a munkanélküliségi rátánk pár év alatt 3,9 százalékra csökkent.
„Észszerűtlen minden ajtót megnyitni a bevándorlók előtt” – mondta a Baltikumból visszatérő Ferenc pápa. „Be lehet fogadni a migránsokat a lehetőségekhez mérten, de nem tömegesen, mivel az nem lehetséges” – tette hozzá. Megállapítását Európa kereszténydemokrata pártjai legalább fontolóra vehetnék. A magyar kormány hosszú évek óta ehhez tartja magát. Ma még csupán remélhető, hogy a jövő májusi választások után az Európai Unió követni fogja alapító atyái: Konrad Adenauer, Alcide de Gasperi, Robert Schuman és Jean Monnet céljait: a kontinens népeinek összebékítését és a valóban egységes gazdasági térség létrehozását.
Addig is érdemes az Európai Parlament egykori bizottsági alelnöke, Habsburg Ottó elhíresült mondását tartani szem előtt: „A nemzetek határok nélküli Európáját akarom.”
A szerző író