Ebben a történetben minden benne van, ami az első világháború borzalmait összefoglalja: a tömeges pusztítás és a hadifogság, az ellenségeskedés, az etnikai feszültség – állapítja meg Margittai Gábor, A Szamár-sziget rabjai című, 52 perces dokumentumfilm írója, a Lugas társszerkesztője.
Nyolcvanötezer katona esett fogságba az 1914-es, Szerbia elleni hadjáratban, a bakákat nyolcszáz kilométeren át hajtották végig a Balkánon, majd Szardínia mellékszigetén, Asinara elhagyatott gránitsziklái között fogolytáborban raboskodtak. Többségük már útközben elhullott, tífuszban ötvenezer ember halt meg, végül összesen hatezren élték túl a borzalmakat.
Asinara szigete ma nemzeti park, turisták kedvelt látogatóhelye, korábban a szicíliai maffia börtönszigete volt 1997-ig.
Minderről aligha tudunk bármit is. Lapunk munkatársai, Margittai Gábor és Major Anita kisebbségkutatók amolyan kétszemélyes kommandóként a szórványterületeket kutatják immár huszonöt éve, ahogy ők fogalmaznak: Kárpát-medencei „expedíciót” folytatva. 2014-ben bejárták a nyolcszáz kilométeres balkáni halálmars teljes útvonalát, az osztrák–magyar katonák szenvedésének helyszíneit.
„Azzal a céllal jártuk végig az utat, hogy minél több embert megszólítsunk, megnéztük, hogy ezen az útvonalon mi található most, száz év múltán, mennyire emlékeznek a történésekre ennyi idő elteltével, illetve milyen párhuzamok és ellentétek fedezhetők fel az elbeszéléseket hallgatva” – mondta Margittai Gábor.
A szálak egyre messzebbre vezettek, egészen a szardíniai haláltáborig, amelyről nagyon keveset tudunk. „Az első világháború társadalmi emlékezete a mai napig hézagos, ezen belül különösen mostoha sorsuk van a magyar hadifoglyoknak. Pedig több mint kétmillió osztrák–magyar katona került Oroszországba: jelentős részük sohasem jött vissza, szerencsés esetben életben maradtak, és idegenben családot alapítottak, gyerekeiknek talán még magyar nevük volt, de magyar identitásuk elveszett. Szintén egyik magyarságkutató utunk során bukkantunk a szardíniai hadifogolytáborra, kiderült, hogy Szardínián van egy kis melléksziget, ahol nagyon sok magyar halt meg. Hogy sokáig senki nem tudott a történtekről semmit, az számunkra egészen hihetetlen volt” – számolt be a kutató.
A Szamár-sziget rabjai című film forgatásán Asinarán, a Halálmars-emlékműnél
A Szardínia szigetére települt erdélyi író, Lőrinczi László is foglalkozott a hadifoglyokkal, munkája során több mint nyolcszáz ismeretlen magyar katonának „nevet adott”. A dokumentumfilm készítői már csak az író lányát tudták megszólaltatni, aki úgy tapasztalja, mostanában már látni némi érdeklődést a hadifoglyok iránt, de korábban, míg az édesapja élt, senki nem beszélt róluk. Tény, hogy a katonák után kutatva kamerával még senki nem járt a szigeten a magyar alkotók előtt.
„Olyan brutális menetelés volt, míg odajutottak, hogy sokan a szó szoros értelmében elállatiasodtak. Aki túlélte, azt biztos, hogy lelkiismeret-furdalás gyötörte, és könnyen lehet, hogy a túlélésért folytatott harcban bűnök nyomták a lelkét” – tette hozzá Margittai.
Minden vetítés, könyvbemutató, tárlatvezetés újabb és újabb tárgyi és írásos emlékeket hoz felszínre a hadifoglyok leszármazottaitól – tudjuk meg Major Anitától. Céljuk, hogy megnyissák a családi archívumokat, ami azért nem könnyű, mert aki túlélte a haláltábort, idehaza többnyire már nem beszélt arról, miféle megpróbáltatásokon ment keresztül.
De nemcsak a kibeszéltetés és az emlékezés, hanem a történelemhamisítás elkerülése is cél, hiszen a kutatómunka arra is rámutatott, ma is sok a félremagyarázás a történtekről. „Vannak, akik emlékezetpolitikai »világháborúba« kezdenek: nem szakmai, hanem politikai szempontok szerint közelítik meg a tényeket. 1915 őszén, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia a németekkel és a bolgárokkal kiegészülve előretört, egész Szerbia úton volt: a szerbek hajtották maguk előtt az osztrák–magyar hadifoglyokat. Megszenvedték ezt az utat mindannyian. De a szerbek Asinarát most úgymond saját menekültszigetüknek szeretnék kisajátítani, magukból mártírt faragni, pedig valójában ők voltak a lágerőrök, és nekik sok közük nem volt a Szamár-szigethez, hiszen Korfura menekültek. Méltó lenne a százéves évfordulóhoz, ha végre szakmai szempontok szerint tárnánk fel a múltat, és nem politikai vagy egyéb érdekek mentén” – fogalmazott a dokumentumfilm rendezője.
Nemcsak a többségünk számára teljesen ismeretlen múlt feltárása, de az emlékek megmutatásának módja is egyedülálló Major Anita és Margittai Gábor munkájában, ugyanis három pillérre helyezik a múltfeltáró tevékenységet: a szóban forgó dokumentumfilm mellett Szamár-sziget szellemkatonái címmel Margittai könyvet is írt e kutatásról – a Külső Magyarok kiadásában jelent meg –, ugyanakkor létrehoztak egy multimédiás vándorkiállítást is ugyanebben a témában. Két erdélyi helyszín után hamarosan Hódmezővásárhelyen állítják ki a tárlatot, törekedve arra, hogy az anyag mindig az aktuális helyszínhez köthető információkkal is bővüljön.
