Idegenkedve követem Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? címmel futó cikksorozata nyomán kipattant vitát, amelynek témája az, hogy vajon az úgynevezett balliberális értelmiség ismét legyűri-e a nem balliberális értelmiséget, kisajátítva az országban és az országhatáron kívül minden kisajátításra érdemes intézményt és pozíciót. Örülhetnék is, hiszen beszélgetni, vitatkozni, érvelni és érveket meghallgatni, mérlegre tenni jó. Mégsem örülök, mert ez a vita eszmélésem első pillanataitól követ.
Apám annak idején – Kádár szocialista Magyarországán – holmi népfrontosság nevében óhajtotta volna szerkeszteni a Kortárs című orgánumot, helyet adva benne magányos farkasoknak és rajban repülőknek, hithű kommunistáknak és harmadikutasoknak, népnemzetieknek és újholdasoknak, zsidóknak és nem zsidóknak.
Nem az első volt, aki arról álmodott, hogy megvalósítja – legalább egy kis szellemi műhelyben –, ha nem is a nemzet egységét, de hogy minden tehetség, gondolkodásmód, irányzat egy fórumon, együtt, egymás mellett szólaljon meg. Nem az első volt és nem is az utolsó.
Én ma már nem gondolom, hogy fontos ez. Azt hiszem, nem kétséges, jó, ha van ilyen. Persze csak akkor, ha ez a társulás, együttműködés, ez a hajlandóság önkéntes.
De nem vagyok biztos benne, hogy szükséges, hogy egyedül üdvözítő út. A sokszínűség, a szemléletek, vélemények ütköztetése megvalósulhat másként is, mondjuk úgy, hogy az olvasó, a tájékozódó nem készen kapja, hanem maga válogatja össze a színeket. Hogy Vígbe, Katonába, Nemzetibe és Kaposvárra is jár. Hogy együtt vagy egymás után olvassa Gion Nándort, Bodor Ádámot, Kardos G. Györgyöt, Kertészt, Nádast vagy Páskándit.
Úgy érzem, ebben a mostani vitában nem arról folyik a szó, amiről folynia kellene. (Ne higgyék, hogy én magam ne tudnám hosszan sorolni a példákat, amelyek az úgynevezett balliberális értelmiség számos illusztris tagjának szűkkeblűségéről és pénzéhségéről, vagy általában is a kirekesztő gyakorlatról tanúskodnának, de én most nem ezt érzem a legfontosabbnak.) Nem próbálok valami mellett és valami ellen érvelni, inkább azt szeretném megragadni, mit vélek a legnagyobb hiányosságnak.
Állítólag a balliberálisnak mondott értelmiség uralja a kulturális élet számos fontos területét. A színházak és a filmgyártás zöme, a könyvkiadók és még inkább a terjesztés, a legfontosabb múzeumok, az Akadémia és az egyetemek társadalomtudományi intézetei és karai túlnyomó részt a „nemzetárulók”, a „külföldön feljelentgetők”, az „örökké rettegők”, a „fertelmes magyar bűnök beismerését követelők”, az „antiszemita vád bajonettjével hadakozók”, az „idegenszívűek” kezén vannak.
A lényegben, miszerint a balliberálisnak mondott értelmiség a kulturális élet sok területét uralja, egy csomó igazság és részigazság van, de lehet benne egyéb is. Általánosítás, jogos és kevésbé jogos sértettség, érthető harag, tolerálhatatlan düh, bosszúvágy, tehetetlenség, kisebbrendűségi érzés. De még ezzel együtt is elfogadható az állítás. Nehéz lenne azzal visszadobni, hogy nincs benne igazság, légből kapott az egész.
Kérdés, hogy tudunk-e mit kezdeni vele. Következik-e belőle valami? És ha igen, milyen természetű az, ami következik. Teszem azt: „Frontot kell nyitni: kultúrharcot kell indítani!”; „Vissza kell foglalni az elveszített területeket és intézményeket!”; „Ki kell seprűzni a kultúra szentélyeiből a hazaárulókat!”
Mondom, lehet ezt is, mert miért ne lehetne, még akár működhet is – amennyiben sikerülhet háborút indítani, el- vagy visszafoglalni, kiseprűzni –, csak győztes nem lehet ez a háború, mert (ahogy Menenius Agrippa óta tudjuk) ha egymás ellen fordul a gyomor, a fej, a száj, a karok, akkor hosszú távon mindenki veszíteni fog.
És közben én arról sem vagyok meggyőződve, hogy valóban kétségbeejtő, ha a balliberális címkével ellátott – amúgy kifejezetten heterogén – értelmiség erős pozíciókkal bír a kulturális élet számos területén. Na és? Miért baj az? Örüljünk neki. Nem azt hagyta-e volt reánk az államalapító szent király, hogy az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő?
Azt akarom mondani, hogy én nem azon vitatkoznék, mennyire igaz és nyomasztó és égbe kiáltó bizonyos területeken a balliberális fölény, vagy mennyire nem az, hanem inkább azon törném a fejem, hogy ha 1989 óta eltelt 29 év, amiből 16 esztendőt nem az úgynevezett balliberális értelmiségnek kedves kormányok működése alatt éltünk meg, ráadásul ennek felét az utóbbi nyolc év teszi ki, akkor miért nem más kérdések merülnek föl bennünk. Mutatóba, de igazán csak ötletszerűen, ahogy hirtelenjében az eszembe tolulnak, sorolok néhányat.
Nem lehetséges-e, hogy az az oldal, pontosabban annak az oldalnak a kultúráért felelős vezetői, amelyiket az úgynevezett balliberálisokkal szemben úgynevezett jobboldaliaknak, jobb esetben úgynevezett konzervatívoknak szoktunk nevezni, nem lehet-e, hogy azok rosszul használják fel azt a rengeteg pénzt és lehetőséget, amihez évek óta jutnak?
Nem lehetséges-e, hogy képzetlen, felelősségteljes feladatuk ellátására alkalmatlan emberek ülnek olyan pozíciókban, amelyeknek a betöltésére alkalmatlanok?
Nem lehetséges-e, hogy intézetek, könyvkiadók, szerkesztőségek és más szellemi műhelyek élén olyanok állnak, akik nem értenek a szerkesztéshez, a kiadáshoz, a terjesztéshez?
És akik kinevelik a náluk is gyöngébb utódaikat?
Nem lehet-e, hogy az úgynevezett konzervatív oldal ítészeinek, kritikusainak, televíziós és rádiós személyiségeinek egy része annyira műveletlen – mondhatnám képzetlennek, bizonytalannak vagy gyávának is –, hogy még a saját szűkebb területén belül is képtelen az önálló (és helytálló) véleményalkotásra, és miközben teli szájjal az örök „másik oldal” ellen ágál, valójában (mondjam úgy, hogy a szíve mélyén?) annak az értékítéletéhez igazodik?
Nem lehetséges-e, hogy ha valahol mégis rátermett ember kerül pozícióba (félreértés ne essék, ilyen is van), annak az életét nyomban a vádaskodó, agresszíven támadó, kétely nélküli, magabiztos középszer keseríti meg, nem lehet-e, hogy az ilyen vezetőnek a hasznos idejét és hasznos energiáit éppen a saját táborának drillhez szokott dilettánsai és túlbuzgó hivatalnokai emésztik fel?
Nem lehet-e, hogy a kultúra irányítását, működtetését (még leírni is fáj, emlékezve a Kádár-kor úgynevezett kultúrpolitikájára), talán helyesebb, ha a csúnyább, de barátságosabb menedzselés kifejezést használom, nem lehet-e, hogy a kultúra menedzselését lehet eredményesen csinálni és lehet borzasztóan rosszul, olyan károkat okozva, amiket csak hosszú idő alatt vagy sosem lehet helyrehozni?
Végül még valami, már-már röstellem leírni. Nem lehetséges-e, hogy az úgynevezett jobboldalnak már csak taktikából sem szabadna a politikai támaszától megfosztott (és sok szempontból a saját hitelességétől önmagát megfosztó) úgynevezett balliberális értelmiséget korbácsolnia, hiszen a szabadságért és a demokráciáért utolsó csepp véréig harcoló ellenálló szerepébe kényszerítése, mai helyzetében, senki másnak, csak neki kedvezhet?
Nem folytatom, és szándékosan nem nevezek meg egyetlen konkrét példát, borzasztó eredményekkel működő intézményt, dilettáns pályázatot, kiszámíthatóan amatőr teljesítményre képes (bocsánat, remek műkedvelők!) intézményvezetőt, kiadót, szerkesztőt, tévést, rádióst.
Nem az egyes esetek kapcsán szeretnék végtelen vitába bonyolódni, hanem azon töröm a fejem, hogy vajon nem nyernénk-e többet – és nemcsak az úgynevezett konzervatív értelmiség, hanem mindenki, az ország is –, ha nem kiseprűzni akarnánk, hanem a seprűt arra használnánk, amire való, és elkezdenénk a saját portánk előtt söprögetni.
Erről sokkal több mondandóm nincs (naná, hogy lenne, de hát én mégiscsak regényíró vagyok), ám eszembe jut valami, ami látszólag nem tartozik ide.
Tévedés. Nagyon is idevág. Mondhatnám, hogy húsba. Szántó T. Gábor egy írásában Füst Milán A magyarokhoz című versét elemzi, pontosabban arra keres választ, hogy a költő kinek a nevében beszél. Sok szempontból érdekes a dolgozat, de engem most csak egy dolog érdekel.
Füst Naplója kapcsán Szántó T. azt írja, hogy annak „számos pontján található a »zsidó« magatartással, gondolkodásmóddal szembeni kritika, amely értelmezhető interiorizált gyűlöletként is, de éppen a mély önreflexióval bíró értelmiségi kritikájának is tekinthető az ennek híján lévő nyárspolgársággal, kispolgársággal, parvenü mentalitással szemben”.
Én ezt az önmarcangoló, ellentmondásos önreflexiót sokra tartom. Mert érző és gondolkodó embert feltételez. Úgy értem, nem csak az egyiket vagy a másikat – mindkettőt, egyszerre. Sokféle identitás létezik, például az identitáshiány identitása is. Történészek, pszichológusok, szociológusok vallják, hogy a magától értetődő, veleszületett, minden mélységében természetesen átélt, mesékből, nyelvből, tájból, hagyományból eredő identitás minden identitás közül az egyik legerősebb.
A másik pedig a megkínlódott, megharcolt identitás, amelyet komoly lemondások és fájdalmak árán, önként vállal a személy. Mindkettőt hazaszeretetnek hívják. Európa lakosságának túlnyomó többsége – állítja sok híres-neves kutató – ma egyik csoportba sem tartozik, hanem valahol a kettő közt libikókázik. Ez a vita, amitől idegenkedem, végül valami kísérteties fantomképet vetít elém. Mi, kompország polgárai, vajon különbözünk Európától abban, hogy itt a két tábor képviselői, akik igyekeznek kitekerni egymás nyakát, mind hazafiak?
A szerző író