Hosszas és botrányoktól közel sem mentes kampányt követően Franciaország pár nap múlva új elnököt választ. A választási hajrá hevében minden jelölt nyilvánvalóvá tette: az eredmény nemcsak az új elnök személyéről, hanem ennél jóval többről, a bizalmatlansági és gazdasági válságba zuhant V. köztársaság kiútkereséséről, politikai jövőképének újraépítéséről fog szólni. Ennek tükrében a 2017-es elnökválasztás a gaulleista államberendezkedés – s vele együtt az egész Európai Unió – jövőjére kis túlzással az utóbbi hat évtized legnagyobb hatását fogja gyakorolni.
A feszültségeket pedig tovább növeli, hogy az V. köztársaság történelmében várhatóan először történik meg, hogy a második fordulóba bejutó két jelölt közül egyik sem a hagyományos konzervatív–szocialista rendszerpárti dichotómia soraiból fog kikerülni. Ezzel Franciaország tagadhatatlanul egy új politikai korszak kapujához érkezett, amely az utóbbi bő egy évtized politikai folyamatainak fényében teljes mértékben törvényszerűnek ítélhető.
Az átrendeződés mozgatórugói könnyen egyértelművé válnak, ha megvizsgáljuk a francia pártrendszer sematikus megoszlását. Eszerint az V. köztársaság politikai alapképletében a választóknak körülbelül a 20 százaléka valamely radikális baloldali vagy zöldformációt támogatott, további 20-25 százaléka a nemzeti radikális tábort erősítette, míg a maradék 55-60 százaléka a politikai erőtér közepén lévő, egymáshoz kritikusan viszonyuló konzervatív és szocialista kormányzati váltópártok mögé sorolódott be.
A négyes osztatú pártstruktúra azonban a kétfordulós-többségi választási rendszernek köszönhetően sohasem okozott komolyabb működési zavart, mivel a szisztéma a két legerősebb pártnak mindig is lehetővé tette, hogy akár 20-25 százalékos első fordulós támogatottság mellett is győzedelmeskedjenek. Ennek megfelelően az erősen torzító választási rendszer tehát az V. köztársaság berendezkedésének zálogát jelentette.
A helyzet azonban a 2008-as válság, valamint Francois Hollande ötéves elnöki mélyrepülése után jócskán megváltozott. A válságkezelés terhes emlékétől szenvedő, korrupciós vádakban nyakig elmerült konzervatívok, valamint az utóbbi öt év kormányzati kudarcsorozatát nyögő szocialisták alkotta politikai centrum jelen állapotában ugyanis közel sem képes a korábbi szavazói bázis megszólítására, ebből pedig az következik, hogy felerősödnek az alternatív, rendszerkritikus hangok.
Ez a tendencia a választási kampány célegyenesében a legfrissebb statisztikák alapján egyértelműen tetten érhető. A lenullázódott Szocialista Párt jelöltje, Benoît Hamon 9-10 százalékkal az esélytelenek nyugalmával hátul vesztegel, míg a pénzügyi visszaélések vádja miatt válságba került konzervatív Francois Fillon 20 százalékkal a mezőny éléről a harmadik helyre csúszott vissza. A politikai centrum leértékelődése pedig három olyan politikus előtt nyitotta meg az utat, akik a jelenlegi paradigma bizonyos fokú tagadásával a francia politikai berendezkedésben egyértelműen tabula rasára törekednek.
Egyikük a nemzeti radikális Nemzeti Front hírhedt vezetője, Marine Le Pen, aki az EU-val, a migrációval, a terrorizmussal és a globalizációval szembeni, szélsőségesen szigorú fellépések szorgalmazásával 22-23 százalékkal jelenleg reális első fordulós győzelmi esélyeket táplál. Le Pen kapcsán azonban két dolgot fontos leszögezni. A statisztikákból kifejezetten úgy tűnik, hogy radikális hangvételével nem tud új választókat megszólítani, támogatottsága várhatóan ezen a szinten fog beragadni.
Másodsorban pedig az első fordulós győzelmi esély ellenére minden felmérés Le Pen második fordulós vereségét hozza ki, így Trump-hatás ide vagy oda, a Nemzeti Front vezetője várhatóan nem tud kitörni politikai elszigeteltségéből.
Másodikként a kampány meglepetésemberét, a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchont kell megemlíteni, aki nem titkoltan a latin-amerikai, köztük is elsősorban a venezuelai politikai rendszer szellemiségével szimpatizál, mely tónusában igencsak elüt a többi jelölt hangnemétől. Mélenchon támogatottsága a kezdeti 10-11 százalékról az utóbbi egy hónap során 18-19 százalékra növekedett, mellyel már közvetlenül Fillont fenyegeti.
Sikere azonban nem feltétlenül ígéreteinek széles körű elismertségével, hanem a szocialistákból kiábrándult keményvonalasabb, tradicionalista baloldali szavazók átpártolásával indokolható, akik a bizalmi válsággal küzdő Szocialista Párt jelöltjében (jogosan) semmilyen komolyabb esélyt sem látnak. Mélenchon ezzel alkalmasint kellemetlen meglepetést okozhat Fillonnak, sőt megjelentek olyan hangok is, miszerint a második fordulóba való bejutásra is esélyes, bár ez utóbb kissé utópisztikusan hangzik.
Végül harmadikként Hollande volt gazdasági miniszterét, a lendületes és kifejezetten népszerű Emmanuel Macront említhetjük, akit az általa alapított centrista En Marche (Lendületben) politikai formáció vezetőjeként, 23 százalékos első fordulós támogatottság mellett az elnöki szék legesélyesebb várományosaként tartanak számon. Macron sikerét legfőképpen annak a felismerésnek köszönheti, hogy az V. köztársaság berendezkedése hosszú távon megnyugtatóan csakis a központi erőtér konszolidálásával őrizhető meg, mely a konzervatív és szocialista tábor között húzódó szakadék mérséklésén keresztül érhető el.
Ezen logika szerint Macron idestova egy éve arra törekszik, hogy egy centrista, konzervatív, szociálliberális elemekből álló új központi erőteret hozzon létre, mely a német mintájú nagykoalíciós logika mentén cselekvőképesebb kormányzati struktúrát tenne lehetővé.
Mint a mellékelt ábra mutatja, ez az aspiráció a kiábrándult konzervatív és szociálliberális választók körében kifejezetten népszerű, sőt a mérsékelt pártként nyilvántartott Modem támogatásának megszerzését követően Macron a centrista tábor osztatlan szimpátiáját is bírja.
Természetesen mindez nem jelenti automatikusan Macron győzelmét. Tagadhatatlan ugyanis, hogy az ő táborában található a legtöbb ingadozó választó, akik az utolsó napok hevében könnyen megváltoztathatják véleményüket, ezzel a végén kis szerencsével akár Fillon malmára hajtva a vizet. De egy pillanatig tételezzük fel, hogy Macron nyer. Miben lehet ez jobb az V. köztársaság számára? Tény, hogy az új központi erőtér koncepciójával Macron élhetőbb mederbe terelné a francia belpolitikát, ugyanakkor a nyári parlamenti választásoknak kiforrott országos pártstruktúra hiányában jóval kevesebb eséllyel vághat neki.
Mindez nagy valószínűséggel ellentétes színezetű törvényhozást fog eredményezni, ami vészesen lekorlátozná Macron mozgásterét. Eredmények hiányában pedig elnöki aspirációi akár idejekorán dugába dőlhetnek. Arról nem is beszélve, hogy a várható választási kudarc a konzervatív és szocialista táboron belül egy mélyreható átrendeződési folyamatot fog elindítani, melynek kimenetele még korántsem látható.
Persze okos taktikázással Macron a rendszerpártoktól akár további támogatókat is el tud hódítani, erre apellálni azonban még túlságosan korai.
Annyi viszont bizonyos, hogy az V. köztársaság életében várhatóan a rendszerszintű átrendeződések évei következnek, amelyek a francia politikatörténelem ismeretében vagy páratlanul üdvös, vagy éppenséggel tragikusan szomorú végkifejletbe torkollhatnak. Akárhogy is nézzük, ez a köztársaság már sohasem lesz régi önmaga.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője