Különösebb kockázat nélkül kijelenthető: csak az események értelmezésében tapasztalhatunk jelentős különbségeket a román és a magyar történészek között. Az 1918. december elsejei egyesülés tényét legfeljebb a nyolcvanas-kilencvenes évek ideológiák irányította román történetírásában látták másképp, amikor nem a források feldolgozása volt a kiindulási pont. A különbségek jelentős mértékben a téma megközelítésére vezethetők vissza.
A történészi szemlélet kettéválása többnyire már a források kiválasztásánál megtörténik. Fodor János, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, az egyesülés témájának egyik legismertebb romániai magyar kutatója nem tud olyan román megközelítésről, amely például magyar egyházi forrásokat, Historia Domusokat vizsgált volna. Igaz, teszi hozzá a kolozsvári történész, ezek javarészt úgynevezett sérelemtörténeti gyűjtemények, a román kutatások pedig korántsem erre fókuszáltak. Az előző rendszerben a magyarországi történészek ugyanakkor többnyire az idegen nyelvű forrásokat tanulmányozták, legfeljebb néhány román anyag fordítása került be a szórásba.
Marius Diaconescu két tanárkollégája és két diákja közreműködésével a korabeli erdélyi román sajtó viszonyulásának tanulmányozása révén új szemszögből igyekszik megvilágítani az egyesülést és időszakát. A Bukaresti Egyetem tanárának indulása szokványosnak tekinthető a vegyes lakosságú Erdélyben.
– A Nagybánya melletti Miszmogyoróson együtt éltünk magyarok, románok – mondja Diaconescu.
– A szüleim is beszéltek magyarul, jól megvoltunk együtt, még ha futballozás közben ki is szaladt a szánkon néha egy-egy büdös oláh vagy bozgor. A kétnyelvűség, a kultúrák mindennapos találkozása a normalitás állapota volt számomra, az egyik legkedvesebb gyermekkori emlékem pedig a magyar fiúkkal való közös húsvéti locsolkodás.
Történészi pályájának folytatása már több pikantériát rejteget, hiszen az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelemtudományi doktori iskolájában diplomázott Engel Pál és Zsoldos Attila irányítása alatt. Nem vált ugyan „magyarofil” szakemberré, de nagyra becsüli magyar kollégái szakértelmét. A szakma középkorászként tartja nyilván – doktori dolgozatának témája az Anjou-kori Erdély nemesi társadalmának szerkezete –, ennek ellenére a román emlékezetkultúrában csak Nagy Egyesülésként emlegetett száz évvel ezelőtti aktus egyik elismert, sokat idézett kutatójának számít. Erdély középkorának története csak a magyar történelem részeként tanulmányozható, hangoztatja, onnan kiragadva egyszerűen nem értelmezhető.
– Azóta is visszajárok kutatni Budapestre, miután az egyesülés ideje erdélyi román sajtójának jelentős részéhez csak ott férek hozzá – mutat rá. – Nem beszélve arról, hogy a magyar történetírásban rengeteg egyesüléssel kapcsolatos dokumentumot feldolgoztak, amelyeket a román kollégáim egy része nem is ismer.
Takarítóbrigád készíti elő a terepet a december 1-jei katonai parádé előtt a bukaresti parlamentnél. Sokrétűen megítélt aktusok Fotó: Reuters
Az „egyesülést” Románia története legfontosabb pillanatának tekinti, annak tudatában is, hogy az aktus megítélése sokrétű. Az egyesüléssel kapcsolatos első ismereteit természetesen ő is az iskolai tankönyvek hivatalos szövegeiből merítette, amelyek mindenekelőtt a tényt rögzítik: 1918-ban Erdély egyesült Romániával. Az utólagos „képzést” – az erdélyi gyermekek többségéhez hasonlóan – az egyetemen, a tanulmányozott dokumentumok révén kapta.
A családi legendárium természetesen elsősorban arról regélt, hogy Horthy erdélyi bejövetele után senki sem kérdezte meg őket, akarnak-e magyarul tanulni, egyszerűen magyar lett az iskola, és kész. Mint ahogy a névváltoztatásokról sem. Akárcsak a magyar családokban, ahol a román világ hasonló célzatú intézkedései jelentettek soha nem múló fájdalmakat.
Könyvben is folyamatosan publikált sajtótörténeti tanulmányai alapján érzékletes képet fest az erdélyi románoknak az egyesülés előtti hónapokban tapasztalható hangulatáról. Románia háborúba lépéséig, azaz 1916-ig kevés román értelmiségi gondolt Erdély egyesülésére Romániával – elsősorban a jó császár iránti lojalitás jegyében. Románia hadba lépését viszont az erdélyi románok érdekében tett gesztusként is kezelték.
A korabeli sajtó tükrében például azt tapasztalni, hogy a többséghez képest radikálisnak tekinthető, a Monarchiából elmenekült egyesüléspárti román értelmiségiek már következetesen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az egyesülés az egyetlen elfogadható megoldás.
A sajtó hatása
Már Kossuth egyik beszédében is voltak utalások arra, hogy léteznek olyanok, akik Erdély Romániához csatolásának reményét táplálják.
A császári titkosrendőrség a román fejedelemségek 1859-es egyesülését követően is jelezte, akadnak szorgalmazói annak, hogy Erdély is csatlakozzon a frissen létrejött államalakulathoz. Az elképzelés folyamatosan izmosodott, még ha az ezt képviselő, erősen véleményformáló réteg nem volt is túl vastag.
A román sajtó 1900 körül egyesülésről még nem írt, de a nemzeti egység érzésének erősödéséről már mindenképpen. Az ismétlődő gyakorlat, ahogyan a brassói vagy kolozsvári magyar törvénybíró elrendelte az ünnepeken nemzeti színű szalagot viselő román lányok letartóztatását, beindított bizonyos mechanizmusokat. Az elnyomó intézkedések egyre erősítették a román nemzeti egység gondolatát, és egyre többen mondták, hogy az egyesülés az egyedüli opció. Az Erdélyből menekülni kényszerülők új hazájukban is igyekeztek fenntartani az unionista hangulatot, ebben a sajtó is sokat segített.
Hogy 1916-ig mégis takaréklángon égett ez a tűz, az is magyarázza, hogy a Monarchia gazdasági körülményei között az erdélyi román paraszt még így is jobban élt, mint az ókirályságbeli, Kárpátokon túli társa. Ám amikor azt tapasztalta, hogy a bukaresti kormány tenni akar érte, megváltozott a hangulat. Az erdélyi román férfiak többsége háborúban volt, ugyancsak függetlenedési gondolatokat tápláló más nemzetbeli társakkal együtt.
Miután Alexandru Vaida-Voevod erdélyi román képviselő – Nagy-Románia első miniszterelnöke – 1918. október 17-én felolvasta a budapesti parlamentben az öt nappal korábban az erdélyi románság vezetői által Nagyváradon megfogalmazott önrendelkezési kiáltványt, a magyar sajtó azonnal foglalkozni kezdett a témával, azt követően elkezdődtek a magyar kormány és a román vezetők közötti tárgyalások.
Az addig álságos lojalitást tanúsító nyolc erdélyi román újság rövid úton kinyilvánította a Központi Román Nemzeti Tanács iránti lojalitását. A gyulafehérvári nagygyűlésig hátra lévő hat hét folyamán óriási szerepet játszottak ezek a lapok, egységes hangnemben mobilizálták és informálták a románságot, közvetítették a tanács határozatait és útmutatásait. Csak a Brassóban megjelent, végig magyarbarátnak megmaradt Gazeta de Transilvania jelentett kivételt, amíg október közepén be nem zárta a frissen megalakult Brassói és Barcasági Nemzeti Tanács.
A mozgósításban a román papok és tanítók is jelentős szerepet játszottak, folyamatosan felhívva a lakosság figyelmét arra, hogy olvassák az újságokat, ahonnan mindenről értesülhetnek. Fokozatosan forradalmi hangulat kerítette hatalmába az erdélyi románságot, a korabeli lapokat tanulmányozva jól nyomon lehet követni a folyamatot, az egyre erősödő lelkesedést és várakozást. Akárcsak az egyre magasabb szintű szervezettséget, hiszen a Román Nemzeti Tanács sejtjeinek megalakulásáról a hivatalos dokumentumok nem számoltak be, a lapok viszont igen. Ha az egyesülésről döntöttek is a román vezetők – tartja Diaconescu –, az igazi erőt az aktus társadalmi támogatottsága jelentette – az 1228 előzetesen megválasztott küldött szavazatán túl.
Jászi Oszkár kudarca
A magyar nyilvánosságban azóta is negatív megítélést kiváltó intézkedés, a Gyulafehérvárra készülő románság rendelkezésére különvonatok bocsátása Diaconescu szerint elsősorban a magyar hatóságok félelméről árulkodott, nehogy vérontásba torkolljon a megállíthatatlannak látszó folyamat. A magyar kormány akkorra gyakorlatilag belenyugodott az elkerülhetetlenbe, hogy Erdély egy része elszakad Magyarországtól, a kérdés csak az volt, hol húzódik majd az új határ. A széles körű autonómiát célzó ígéretekben már senki sem hitt, ezért aztán Jászi Oszkár aradi tárgyalási kísérlete is kudarcra volt ítélve.
Az önrendelkezési kiáltványként is emlegetett, Függetlenségi nyilatkozat című dokumentumot – amely jelentős részben a népek önrendelkezéséről szóló wilsoni elveket is tartalmazza – már október 12-én véglegesítették és aláírták Nagyváradon, a város későbbi polgármestere, Aurel Lazăr ügyvéd házában. November 10–12. között a lapok közzétették a választási íveket, amelyek alapján megválasztották a népgyűlésen szavazásra jogosult román küldötteket.
A szervezettség szintjét az is emelte, hogy a szervezők közül többen háborút megjárt emberek voltak, akik tudták, mi a fegyelem. Főként, hogy életük nagy pillanatait élve maximálisan motiváltak is voltak.
Előkészületek a centenáriumra Gyulafehérváron, az Egyesülés Terménél, ahol 1918-ban döntöttek Erdély „uniójáról” Romániával Fotó: Margittai Gábor
A Gyulafehérváron elfogadott határozat egyik pontja az együtt élő népek szabadságának biztosításáról szól, amit a magyarság azóta is az autonómia iránti jogként értelmez. Marius Diaconescu szerint azonban ilyesmit soha senki nem ígért. „Az a passzus pontosan azt jelenti, ami mára életbe is lépett: helyi önkormányzatiságot. A tömbmagyarság ma magyar polgármesterekkel rendelkezik, tanácstagokkal, iskolákkal, egészen az egyetemig. Mindez sokkal több, mint amit Budapest ajánlott száz évvel ezelőtt a kisebbségeknek.” Úgy véli, egyetlen ponton szorul árnyalásra a kép: az igazságszolgáltatásban és a hivatali ügyintézésben való anyanyelvhasználati jog tekintetében.
A szóban forgó meghatározás Vasile Goldiş – a budapesti és a bécsi egyetem végzettje a XIX. század végén – nevéhez fűződik, ő és társai valamennyien tapasztalt politikusok. Diaconescu szerint egyikük sem lehetett annyira felelőtlen, hogy autonómiát magában foglaló megfogalmazást vigyenek be a szövegbe, a későbbi román államra zúdítva annak minden következményét.
Fodor János nem tud beszámolni az erdélyi magyar újságok termésének hasonló célú feldolgozottságáról, legfeljebb résztanulmányokról van tudomása. A meglehetősen sok erdélyi magyar újság gyakorlata az volt, hogy átvették a Budapestről érkezett központi híradásokat, a helyi hírek pedig nem nagyon fordítottak figyelmet a románságra. Hiába égett már javában a ház, a háború miatti emberhiány – értsd: újságíróhiány – a csökkenő erőforrások, a papírhiány megtette a hatását. Nem beszélve a háború időszakában erőteljes cenzúráról, amely demoralizáló hatásúnak ítélhette meg a románok mozgolódásáról szóló hírek közzétételét.
Miközben Budapesten nagyon is tisztában voltak azzal, mi készülődik Erdélyben. Ezért küldték Jászi Oszkárt, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszterét tárgyalni a románság képviselőjével. Őt korszerű, haladó szellemiségű politikusnak tartották a románok, elméletei jelentős részben egybevágtak az Aurel Popovici-féle nézetekkel. Jászi nagykárolyi születése és neveltetése révén is kapcsolatban állt a későbbiekben fontossá váló román politikusokkal. Az aradi tárgyalások során magánbeszélgetésen el is mondták neki, hogy biztató, amit képvisel, csak jó néhány évet késett vele. Még szabadkoztak is: nehogy megharagudjon, az elutasítás nem a személyét célozza, hanem a magyar államot.
Ideológiai torzítások
Közben meg több olyan esemény is zajlott Erdélyben, amelyeknek ugyancsak centenáriuma van idén. Marosvásárhelyen november 28-án székely–magyar nagygyűlés zajlott, december 22-én pedig Kolozsvár főterén tartottak nagygyűlést. Ezek közül elsősorban emlékezetpolitikai szempontból emelkedik ki a gyulafehérvári, jogilag ugyanis a többi sem tekinthető kevésbé jelentősnek. Fodor szerint Erdélyt nem a gyulafehérvári gyűlés miatt csatolták el, hanem azért, ami azután történt. Mert, ha Párizsban másként döntenek, akkor talán a másik gyűlés jelentőségét hangsúlyozták volna.
A marosvásárhelyi nagygyűlésen Bethlen Istvánnak és körének – a politikában is jártas erdélyi arisztokraták, nagybirtokosok – egyik fontos elképzelése az volt, hogy időben és üzenetben is megelőzzék a gyulafehérvári gyűlést, immár Jászi próbálkozásainak sikertelensége ismeretében. Miután azonban nem a budapesti elvárásoknak megfelelően megalakuló Magyar Nemzeti Tanács rendelkezett a megfelelő információkkal, hanem régi kapcsolatrendszerüknek köszönhetően Bethlenék, az MNT-sek igazából a régi rend visszaállítására tett kísérletként értelmezték a gyűlést, és tiltakoztak ellene. Mire Bethlenék: akkor rendezzétek ti az egészet.
Ennek következménye pedig az lett, hogy alig ötezren jelentek meg Vásárhelyen. A kavarodásban elveszett a nagygyűlés lényege, sem a Székelyföld autonómiája, sem Erdély státusának újrameghatározása nem került igazából terítékre, a megfogalmazott kiáltvány pedig egyfajta status quo fenntartását szorgalmazta. Sem erős elképzelés, sem erős üzenet – ahhoz képest, hogy honnan indult az egész – mutat rá Fodor.
A december 22-i kolozsvári nagygyűlést az akkor már kelet-magyarországi főkormánybiztosként fellépő Apáthy István a gyulafehérvári rendezvény túlszárnyalásának szándékával rendezte. Az erődemonstrációnak, december elseje antitézisének szánt gyűlést román szociáldemokrata képviselők megszólaltatásával igyekezett legitimálni, a politikai elfogultság azonban ideológiai torzításokba torkollott. A közvélemény is csak későn értesült a gyulafehérvári történésekről, amelyen kolozsvári tudósító például nem volt jelen, az Ellenzék című lap Emil Haţieganut kérte fel beszámoló megírására – az írás nézőpontja aligha lehetett kérdéses.
Pedig a Károlyi-kormány hatalomra lépésével megszűnt a korábbi cenzúra. Az alapállás azonban még sokáig nem: rendben, történt, ami történt Gyulafehérváron, de a románok ezt azért mégsem gondolhatják komolyan. A fejlemények bagatellizálását az a fajta előítélet is vezényelhette, hogy az erdélyi románokat aligha érdekelheti a legendásan korrupt Bukaresthez tartozás lehetősége. Ilyen körülmények között nem alakulhatott ki a magyarság mobilizálását szolgáló reális kép.
Akárcsak a román–magyar közös történelem több más eleme tekintetében, lehetetlen az egyesüléssel kapcsolatos nézőpontok egységesítése, hiszen egészen más irányból közelítünk a kérdéshez, tartja Marius Diaconescu. Míg ugyanis az egyesülés kérdésében a magyar történészek a Trianonhoz vezető folyamat kutatására helyezik a hangsúlyt, a románok a gyulafehérvári események előkészítését, a párizsi békekonferenciát helyezik előtérbe.
– Nem tudok olyan román történészről, aki a Trianonhoz vezető utat kutatná, legfeljebb az általánosság szintjén foglalkozunk vele – magyarázza Diaconescu.
– De olyan magyar történészről sem, aki az egyesülés előkészítéséről szóló dokumentumok tanulmányozására helyezte volna a hangsúlyt. Leginkább átvették az ebben a témában domináns politikai diskurzust, amely Erdély leválását Trianonhoz köti, nem pedig a gyulafehérvári aktushoz. Téves megközelítés: Gyulafehérváron döntöttek az egyesülésről, Trianonban pedig megrajzolták a határokat – mondja a bukaresti történész.
– Nekünk, románoknak meg kell értenünk, hogy a magyarok nem örülhetnek Erdély elválásának, nem kényszeríthetjük önöket, hogy december elsején együtt táncoljuk a hórát. De önök sem tilthatják meg, hogy mi, románok megünnepeljük ezt a napot itthon vagy bárhol a világon. Közben meg a politikusok korlátozott történelmi ismeretei mellett választási témává silányodott az egyesülés aktusa.
S hogy mit ígértek a dokumentumban? Fodor János szerint történészként nem minősíthető ígéretnek, ami abban áll. Törvényerőre amúgy is csak a kiáltvány első pontja – Románia egyesülése Erdéllyel – emelkedett. A további passzusokat nem nagyon szokták emlegetni. Hogy a magyarok számára mégis miért jelent hivatkozási pontot az autonómiaigények fenntartásában? Bizonyos mértékben politikai játék, amely így ivódott be a közbeszédbe, a politikába. Még annak figyelembevételével is, hogy a korabeli terminológiában sok minden mást jelentett.
Csak a „gloire” és a gyász maradt változatlan értelmű.
