Kim Dzsongun, a néhány hónappal korábban még az atomfegyverei bevetésével fenyegetőző észak-koreai diktátor múlt héten már arról beszélt, hogy Phenjan felfüggeszti rakétatesztjeit, illetve bezárja nukleáris kísérleti telepét. A váratlan bejelentés mögött a hirtelen feltörő békevágyon túl más is állhat.
Kínai források szerint az észak-koreai nukleáris kísérleti telep, azaz a Mantap-hegy gyomrába vájt alagútrendszer nem biztonságos, mert az atomrobbantások miatt összeroskadt a felette lévő hegy. A radioaktív szivárgás veszélye is fennáll, ezért mostantól figyelni kell a területet – idézte az MTI a Kínai Tudományos és Műszaki Egyetem geológusainak közzétett tanulmányát.
A Földön egyre szaporodnak azok a helyek, amelyeket kísérleti atomrobbantások és nukleáris balesetek miatt figyelni kell. Ismertek és kevéssé ismertek egyaránt szerepelnek ezen a kétes értékű listán.
Kevesen hallottak arról, hogy 64 évvel ezelőtt – erről a történetről a honvédelem.hu-n lehet olvasni –, 1954. szeptember 14-én a hirosimainál több mint két és félszer nagyobb robbanóerejű atombomba hullott az Urál déli vidékére, a tockojei járásra. A fegyvert a szovjet hadsereg dobta le saját területre. A tockojei atomrobbantás volt a legnagyobb szabású szovjet kísérlet, amely arra kereste a választ, hogy miként alkalmazhatók a nukleáris fegyverek „élesben”, valós körülmények között.
A szovjet hadvezetés arra volt kíváncsi, egy esetleges támadás során milyen hatásokkal járna az atombomba bevetése a katonákra, illetve a technikai eszközökre. A szigorúan titkos hadműveletben mintegy 45 ezer katonát vetettek be. A hadvezetés egy Orenburg és Szamara közötti területet szemelt ki: a két várost mintegy 370 kilométer választja el egymástól, vagyis a hadsereg nem igazán törekedett arra, hogy izolált, lakott területektől távol használja a 40 kilotonnás bombát (a Hirosimára 1945-ben ledobott atombomba 15, a Nagaszakira lehajított eszköz 21 kilotonnás volt).
Az atombomba becsapódási helyszínének két kilométeres körzetében minden elpusztult, beleértve a növényzetet, illetve az épített környezeti elemeket. A katonák többsége sugárfertőzést kapott, a következő években a gyakorlaton részt vettek közül rengetegen daganatos megbetegedésekben szenvedtek, illetve hunytak el. A Szovjetunió ezt követően még egy alkalommal gyakorolt nukleáris fegyverrel: 1956 szeptemberében Szemipalatyinszk környékén.
Ezen a gyakorlaton mindössze háromszáz deszantos vett részt. A szemipalatyinszki kísérleti telep volt egyébként a Szovjetunió első és egyik legnagyobb nukleáris kísérleti bázisa: 1949 és 1989 között 456 kísérleti atomrobbantást hajtottak itt végre. Az 1991-ben bezárt helyen robbantották föl például az első szovjet atombombát. A tudósok számításai szerint negyven év alatt mintegy 200 ezer ember szenvedett súlyos egészségkárosodást radioaktív sugárzás miatt.
Az amerikaiak a múlt század negyvenes és ötvenes éveiben a Marshall-szigetekhez tartozó Bikini-atollon huszonhárom kísérleti robbantást végeztek – máig ható következményekkel. A harmincéves felezési idejű cézium–137 – ez az egyik legjelentősebb hasadási termék – manapság is jelentős sugárzással terheli a környezetet.
A sugárzás még mindig jóval meghaladja az Egyesült Államok és a Marshall-szigeteki Köztársaság által közösen meghatározott határértéket. A tudósok abban reménykedtek, hogy a valóságosnál gyorsabban mossa le a radioaktív tartalmú anyagokat a szigetekről a tengervíz. Tévedtek. Hiába telt el több évtized a kísérleti robbantások óta, a terület hosszú távon ma is lakhatatlan.
A Washington állami Hanford Site-on gyártották az 1945-ben Nagaszakira ledobott atombomba hasadóanyagát, és a hidegháború során megannyi atomfegyver töltetét. A hadi létesítményt már elbontották, az Egyesült Államok legsugárzóbb radioaktív hulladékainak kétharmada itt bomlik. Kétszázmillió liter folyékony és 700 ezer köbméter szilárd atomhulladék, továbbá 500 négyzetkilométernyi szennyezett felszín jelenti az USA legszennyezettebb területét – jelent meg tavaly a greenfo.hu portálon.
Hasonló terület a Nagy-Britannia nyugati partján fekvő Sellafield, ahol atomfegyverekhez plutóniumot készítettek. Itt van az ország nukleáris hulladékainak 80 százaléka – becslések szerint a terület megtisztítása legalább száz évbe és mai áron 162 milliárd fontba kerülne.
Az atomenergia békés felhasználása sem mindig zökkenőmentes. A csernobili baleset 32 évvel ezelőtt volt, a sugárzás szintje még mindig többszörösen felülmúlja a természetes háttérsugárzásét. Napjainkban több mint ötmillió ember él olyan területeken, amelyeket csernobili eredetű anyag szennyezett el. Közülük 1,1 millióan Fehéroroszországban, 1,6 millióan Oroszországban és 2,3 millióan Ukrajnában. Ma is több mint 10 ezer négyzetkilométernyi föld alkalmatlan gazdasági hasznosításra.
A közelmúlt Csernobilhez fogható katasztrófája 2011 tavaszán Japánban, Fukusimában történt. A földrengést követő szökőár hatására három reaktorban történt úgynevezett zónaolvadás, négy reaktorblokk szerkezete károsodott. A katasztrófa után világszerte közel kétszáz helyen mutattak ki a japán atomerőműből származó radioaktív anyagokat.
Noha a radioaktív szennyezés túlnyomó többsége az óceánba mosódott, ennek ellenére Fukusima meghatározott környezetében napjainkban is tilos a halászat, amit az is indokol, hogy az MTI márciusi jelentése szerint továbbra is jelentős mennyiségű cézium–137-es izotóp ömlik az erőmű és a tenger között lévő föld alatti átjárón a tengerbe. A szennyezett víz a három megrongálódott fukusimai reaktor hűtése során keletkezik, a reaktorok alatt gyülemlik fel, s onnan szivárog a tengerbe.
A Bikini-szigetek a példa arra, hogy hiába a hatalmas vízmennyiség, a természet nehezen mossa le magáról a radioaktivitás szennyét.