Hódoljon az ember régi kedvteléseinek – gondolta Rezeda Kázmér, különösképp, ha azok a régi kedvtelések már teljesen feledésbe merültek, tette még hozzá, mert idős volt már Rezeda Kázmér, éppen ezért csak a kedvteléseinek volt hajlandó hódolni, és csak a régi dolgokat tisztelte.
Elutazom délre, Délvidékre, bort inni – hódolt tehát Rezeda Kázmér, és nekifogott. Szerette a Délvidéket, a végtelen pusztaságokat, ha nem is úgy, mint Petőfi, szenvedéllyel, meg aztán fülébe csengett még a csíkkozmási öreg székely hangja, aki egy éppen arra járó alföldi emberrel összemelegedvén azt kérdezte:
– Hol laksz te? Az Alföldön? Hogy Karcagon… hát milyen hely az má’ ember? Reggel elmész, s délbe’ még látlak?
Így gondolt azóta az alföldi tájakra Rezeda Kázmér, látta magát reggel elmenni s délbe’ még látszani, de azért szerette az egészet. A Délvidéket meg kivált. A szerémségi borokat pedig még annál is inkább. És ez volt ebben az elindulásban a régi dolog. Mert a Szerémségi borvidék sokáig nem is létezett, olyan volt, mint a magyarság jó része: sokáig létezett, aztán már nem létezett, aztán valaki feltámasztotta, és ha kicsiben is, de élt tovább.
A szerémségi borok a legjobb borok voltak sokáig e honban. Mátyás visegrádi palotájában, a híres borszökőkútban szerémi fehér- és szerémi vörösbor folyt, és a Tarcal hegyén a szőlő aszúsodott, bizony, úgyhogy a legédesebb, mézesebb aszúk innen kerültek az urak asztalára, messze földön is.
Az aszún túl rengeteg szőlőfajta volt itt otthon: például az ezerjó, a bakator, a sárgamuskotály, az azóta ezerszer lesajnált kövidinka, és itt lett magyarrá a kadarka is. Sőt, a furmint is e táj fajtája, pedig a jó furmintot ma már éppúgy Tokajba gondoljuk, mint az aszút, ami annyiban helyes is, hogy a török hódoltság alatt egészen Tokajig menekültek innen a magyar szőlősgazdák.
Kissé finomkodó megfogalmazás ez a „hódoltság”, gondolta Rezeda Kázmér, legalábbis én másképpen is el tudnám nevezni azt a folyamatot, melynek során egyszerűen kiirtják, karóba húzzák, elhurcolják egy vidék népességét… De ezt már útközben gondolta, mert mint mondtam, elindult hódolni régi dolgoknak, sokáig nem is létező dolgoknak. Meg sem állt Magyarkanizsáig.
Volt neki ott barátja több is, de leginkább Pósa Karcsit szerette, mert Pósa Karcsi régiféle ember volt, magyar ember, tehetséges, lószerető, borivó, és Rezeda Kázmérnak körülbelül ennyi kellett ahhoz, hogy barátságot fogadjon valakinek.
– Összehozok egy borkóstolót! – mondta Pósa Karcsi, mikor megtudta, hogy Rezeda érkezik, s ilyesféle ígéretet komoly ember nem tesz felelőtlenül. Annál is inkább, mert, mint mondtam, a Szerémségi borvidék, a Tarcal hegyi csoda, a messze földön híres odavaló bor hosszú ideig nem is létezett, mert volt ugye a „hódoltság”, aztán ennek vége lett, visszajöttek a borosgazdák a „Fruska Gora” lejtőire, többnyire rác meg horvát gazdák, s még német, s elvétve egy-két magyar. Lett újra bor a Szerémségben, de csak ezért nem utazott volna odáig Rezeda Kázmér.
De egyszer csak valóban feltámadt a borvidék, olyannyira, hogy maga Mátyás is visszajött egyszer megnézni, ki is varázsolta újjá egykori kedves és egyedülálló borvidékét.
Hát, Maurer Oszkár, az varázsolta vissza!, gondolta Rezeda Kázmér, pedig ő már ritkán dicsért, s akkor is keveset.
– Maurer-borokat fogunk kóstolni, de lesz meglepetés is – mondta a legutolsó pillanatban Pósa Karcsi – és ez olyan csábító volt, hogy Rezeda Kázmér szinte izgult, holott ilyesmi nem fordult elő vele azóta, hogy Gavrilo Princip meghúzta a ravaszt.
Az úton odafelé nem hagyta nyugodni egy gondolat, és feltúrta emlékei összes polcát, mire végre megtalálta, amit keresett. Ezt kereste: „Nem tehetem, hogy a Szerémség boráról hallgassak, mely annyira kellemes, hogy a föld kerekségén nehéz lenne párját találni.”
Galeotto Marzio jegyezte le e két sort, s ha ő lejegyezte, akkor Csezmiczei János is ismerte a Szerémség borát, Csezmiczei János pedig nagy kedvence volt Rezeda Kázmérnak, kiváltképp a rokonlélek mián, mert rokonlelkek voltak ők, Csezmiczei János és Rezeda Kázmér, csakúgy, mint Vajda János és Ady, s e rokonlélekségről számos ízes epigramma tett tanúbizonyságot, számos olyan is, melyet úri kisasszonyok előtt a világ minden kincséért sem olvasott volna fel egy jól nevelt ifjú, legfeljebb Rezeda Kázmér, ő ugyanis tudta, hogy az úri kisasszonyok majd’ elepednek az ilyesféle epigrammákért, ugyanis az úri kisasszonyok is csak kisasszonyok.
„Magamagáról
Ó, de dühös vagyok én! Mindzsó ha kerül közelembe, / tüstént rászállok, s csak nem unom soha meg.”
Persze, mindez már csak emlék volt Rezeda Kázmér ötszáz esztendős életében – de emlék! S akinek nincsenek ilyesféle emlékei, ne utazzék Magyarkanizsára, szerémi bort kóstolni, Maurer Oszkár pincéjéből, főleg ha még meglepetés is lesz!
Egészen kiváló vacsorát tálaltak Magyarkanizsán, még a pljeskavica is kitűnő volt, pedig szakértők azt mondják, jó pljeskavicáért egészen Szerbia tetejéig kell menni, a vad rácok közé, de a magyarkanizsai Balkán éttermet és kocsmát nehéz lenne oda sorolni.
Mégis jó volt a pljeskavica, jó az ajvár, jó a flekken, s a vacsora végeztével megérkezett Móricz Árpád tiszteletes úr, és hozta Maurer Oszkár borait. Meg a meglepetést. Rezeda Kázmér pedig nekidűlt az asztal szélének, és várta, mi fog következni. Mert csak egy dologban volt biztos: hogy valaminek azért most muszáj következni.
A szerémi zöld következett. És ez felülmúlt minden várakozást.
Folytatjuk
