– Szűkebb hazája, a Partium nem része a történelmi Erdélynek, de felesége révén a Székelyföldet is jól ismeri. Erdélyi magyar írónak tartja magát?
– Családjaink Zilahról és Kolozsvárról sose mentek máshová: rossz időkben, jó időkben viseltük, ami ránk következett. Ha egy kicsit is engedtek, utaztam, bejártam fél Európát, de igazából zilahi vagyok, és kolozsvári.
– Kolozsváron született.
– Nyolcvan évvel ezelőtt Kolozsváron dolgozott édesapám, a második bécsi döntést követően, amikor visszajött a magyar világ, a családunk is hazaköltözött Zilahra. Volt négy jó esztendő az életünkben, de aztán olyan világ következett… Már az előttem járó nemzedék is nehéz sorsú: az öregek az első világháborúban estek el, a második világháborúban apám maradt ott. Vártuk három éven át, hogy jönne, csak jönne már haza, de helyette az értesítés jött: eltűnt. Apám kemény, nagyralátó férfiember volt, robusztus, nálamnál fél fejjel magasabb tímármester, aki részt vett az akkori kisvilág minden komoly vállalkozásában. Emlékszem, vasárnaponként megfogta a kezemet, és mentünk a református templomba. Ez a gyerekkori emlék megmaradt róla. Sőt az is, hogy a katonai szabadsága idején hazalátogatott. Amikor utoljára elment, azt mondta anyámnak, hogy valószínűleg nem tér vissza. Sejtette volna, mi következik? A maga szintjén vezéregyéniség volt, a katonaságnál is felfigyeltek rá, és külön szerepet szántak neki. Utólag megtudtuk, hogy a meneküléskor hátramaradt, és néhányadmagával fedezte katonatársait. Orosz fogságba került. Vártam haza négy-, öt-, hatesztendősen, a húgom még karonülő volt.
A hadiárva
– Regényeiben is megjelenik az a képlet, hogy a nehéz sors öröklődik a családokban.
– De a nehéz sors többféle módon jelentkezhet: regényes figura anyai nagyapám, aki golyóval a vállában jött haza az első világháborúból. Hat év után, még fiatalemberként visszakerült az olasz frontról, és látta, hogy a gyerekei szerteszét vannak a rokonoknál, mert a felesége meghalt. És akkor ez a kemény ember megtagadta a családját: „Üljetek ott, ahol megmaradtatok!” – mondta, és ezzel befejezte a világgal. Elvitték mint családfenntartót, a felesége meg halálra dolgozta magát fiatalon, 26 évesen. Gyerekkoromban a nagyapám egy idősebb hölggyel élt együtt, akinek ugyancsak meghalt a férje, azzal ment a román világba, Bukarestbe dolgozni. Mesélték, este hat órakor, amikor megkondult a harang, kiesett a kőműveskanál a kezéből – egy perccel sem volt hajlandó tovább dolgozni. Nyáron kőművesként kereste a kenyerét, télen csízt fogott az erdőn, és disznókat vágott, böllérkedett. Más életstílusa volt, mint amit abban a világban éltek, valahol talán szabadabb is.
– Ez az iparos, kispolgári világ a huszadik század egyik nagy vesztese lett. De édesanyja hatalmas erőfeszítéssel fenntartotta a polgári életformát, annak minden kellékével együtt.
– Nem voltunk siránkozó társaság. Amikor anyánk egy szál magában maradt Szilágyi Pistukával és a kicsi húgával, vállalta, hogy minket felnevel, a varrásból eltart, mindezt úgy, hogy közben ne keltsünk szánalmat a környezetünkben, hogy jaj, istenem, az árva gyermek, jaj, istenem, a hadiárva. Anyánk nagyon érdekes személyiség volt, adott arra, hogy minket öltöztessen, igyekezett apánk holmijából is, amit lehetett, összeszedni, és mi jó kiállású gyerekek voltunk. Aztán ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljunk – valahogy el akarta terelni a figyelmünket arról, hogy milyen nehezen élünk, és ennek fejében nekünk tanulni kellett. Megsejtette, hogy elég okos gyerkőcök vagyunk, és úgy gondolta, hogy akkor mindent bele: szaladj az erdőre, otthon meg végezd a munkát, ha pedig vasárnap elmegyünk a templomba, szépen kell kinézzünk. Anyám ezt egy életen át művelte, nem ment férjhez többé soha. Rátarti nagysád volt, túlélt mindent, kilencvenéves koráig gondot viselt környezetére, nevelte gyerekeit, aztán az unokáit, ott élte le az életét Zilahon. Gyerekként persze nekünk is dolgozni kellett, de ez akkor természetes volt. Mikor később felemlegették neki, milyen szépen vitte az életünket, csak legyintett: láttátok volna, hogy milyen éveket éltünk meg, de a leánykánk és a fiunk is túlélt mindent, és még ismertségre is szert tettek.
– Az írói pálya felé mi indította? Nem lehetett sokkönyvű világ, amelybe beleszületett, bár az alapművek biztosan kéznél voltak: a Biblia, a Petőfi-kötet, Arany, Móricz. Írásainak nyelve ezekhez fogható, esszenciálisan tartalmazza a magyar nyelvet.
– Hát ezt kaptuk. Máig őrzöm a családi könyveket, mert azért a régiek világra nyitott, tájékozott emberek voltak, könyvtárba jártak, Zilah központjában volt a Református Wesselényi Kollégium, az lett az én első iskolám. Még nem töltöttem be a hatodik életévemet, amikor bejöttek az oroszok, a református egyház meg azonnal beiskolázott, nem törődtek azzal, ki hány éves, szedtek össze minket. Ilyen világ volt: a városka fele még nem jött haza a háborúból. Éltek vagy meghaltak? Nem tudhattuk, kivel mi történt. Az életerős férfiakat elvitték katonának, ezért visszahívták az öregeket tanítani. Időközben aztán, három-négy esztendő múlva kerültek haza olyan fiatal gyerekek, akiknek már kinőtt a bajszuk, szakálluk, nem baj, azért bekapcsolódtak az iskola életébe. De más társaság volt: háborús tapasztalattal. Emlékszem, valami balhé következtében a bajuszos fiúk megpróbálták agyonverni az igazgatót, körülvették, de az szerencsére ki tudott ugrani közülük. Így ment az élet, mégse siránkoztunk. Csak akkor sírt anyám, amikor elvittek katonának – pedig, mondom, kemény asszony volt –, kérdeztem is tőle, mi történt. Hát apátok is így végezte… Szegénykémnek eszébe jutott a családi élettel járó nyomorúság.
Fotó: Mirkó István
Megszűnt világ
– Mozdonyvezető is azért szeretett volna lenni, hogy megússza a katonaságot?
– Akkora fizetésük volt, mint egy gyárigazgatónak, és nem vitték el őket katonának. Na, hát engem ez érdekelt. Mikor kiderült, hogy rövidlátó vagyok, egy világ dőlt össze bennem, hogy nem lehetek mozdonyvezető. Beiratkoztam a Vasúti Gépipari Középiskolába, mert az biztos megélhetést ígért, aztán egyik napról a másikra megszűnt az iskola, és én a nagyváradi körfűtőház szerelőműhelyébe kerültem, majd Váradról áthelyeztek a szatmári fűtőházba. Csak később fogalmazódott meg bennem, hogy húszéves koromig, mire az egyetemre beiratkoztam, ami fontos volt, az megtörtént az életemben. Azokban a nagyon korai években mindenre kapható, mindenre érvényes és értékes voltam. Pedig hihetetlen, mennyi helyet összejártam, mire elbotorkáltam az ifjú életbe. A szatmári Kölcsey-gimnázium esti tagozatán leérettségiztem, anyám hitetlenkedett, a munkahelyemen is elképedtek, mikor felvettek a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem jogi karára, és akkor úgy éreztem, nincs a világon olyan dolog, amit ne tudnék megtanulni. Igen ám, de ez addig tartott, amíg elkezdtem publikálni.
– Olyan lehetett az agya, mint a szivacs: húsz év alatt „mindent” magába szívott, műveiben ezt a teljességre törekvő világot látjuk viszont a legapróbb részletekig. Felmenőin keresztül ismerte a céhek és iparosok életét, végigkövethette a hagyományos világ felbomlását Zilahon, ahol az ötvenes években megnyomorították a kisipart, és a mesterembereket belekényszerítették szövetkezetekbe. Ennek ellenére Zilah a Kő hull apadó kútba című nagyregényben ugyanaz a fullasztó légkörű katlanváros, mint Adynál. Mai szemmel nem érez némi nosztalgiát a letűnt világ kidolgozott részletei iránt, amelyben mindennek rendje és helye volt?
– Írás közben hatalmas erővel kikívánkozott belőlem a kisvárosi világ minden részlete. Úgy éreztem, tartozom ezzel az ott élőknek, de megsejtettem azt is, hogy közben valami olyasmi történik az életemben, ami a könyv megírásával végleg befejeződik. Mert azt elképzelni sem tudtam, hogy ez mára hova züllik, hova lankad, hova pusztul! Gyerekkoromban Zilah magyar városka volt. Az a pár ott élő román család tudott magyarul, mi pedig, ha furcsán, keveset is, de románul fordultunk feléjük. Ez a világ megszűnt. Persze élnek még magyarok a városban, de abban az időben nyolcezer lakosa volt Zilahnak – ennyi fért, ugyanis nem volt víz. Ma sincs víz, a románok ettől függetlenül beköltöztek a környező falvakból, emeletes házakat építettek: a második-harmadik szinttől kezdve, bár van vezeték, de üres, nincs benne víz! Mégis Zilah nagyváros lett, átalakult, a régi világ pedig, amely a széleken megmaradt, csak töredéke annak, ami volt. Ezt hívják „fejlődésnek”, miközben elpusztult egy emberfajta. Nemcsak etnikai értelemben, szemléletben is hatalmas változás történt, ahogy kisebbségbe kerültek a zilahi magyarok. Ott van például a templomunk: megpróbálták háttérbe szorítani, építettek hát eléje két hatalmas tömbházat. A Wesselényi-szobor azért még áll. Az itt élők irányultsága mindig is nyugat fele fordult, már Zilah fekvése miatt is – a Jóisten így szerkesztette –, de az már Magyarország. Az utóbbi pár évben ugyan egyre nagyobb figyelmet kap a régió, de hány száz becsületes magyar gyerek lépett át eddig is a határon! Elvékonyodott az itteni magyar világ. Végigkövettem az egész folyamatot, és szinte fájt, hogy mennyire túltesz azon, amitől úgy féltem. A Kő hull apadó kútba ezt a változást hordozza, és bár nem sejtettem, milyenné lesz Zilah, de azokban az években, amikor írtam, mintha csak fél szemmel arra látnék állandóan, az érzéseimet, tapasztalataimat mind bele akartam fűzni abba a hatalmas vállalkozásba. Ezzel a mi Zilahunkat ott is hagytam, és új világokat kerestem az Agancsbozót és a Hollóidő című nagyregényekkel.
– Azokból is látszik, mennyire érdekli a történelem, a szociológia, a jog és a pszichológia. Bizonyos témákhoz pedig újra és újra visszatér, ilyen a bűn és bűnhődés, az igazság kérdése. Amin most dolgozik, abban is a jogász énje kerül előtérbe?
– A készülőfélben lévő regény alapja A hóhér könnyei című régi novellám. Sajnos mindig félrerakom, és csak amikor teljesen kész egy-egy fejezet a fejemben, akkor veszem elő újra. A bíráskodásról szól – ez a kérdés most is nagyon érdekel. De a jogi egyetemen három év után már tudtam, hogy nem maradok a pályán. Persze elvégeztem, az egyetemi diplomám most is megvan, de ötvenhat után kiderült, ki mit ér. Miközben a szocialista jog felsőbbrendűségéről szólt az egyetemi előadás, négyszáz kilométerrel odébb kivégezték Nagy Imrét, Kolozsváron pedig folytak a harmadik Bolyai-per vádlottjainak kihallgatásai. Ekkor már jelentek meg novelláim, 1960-ban megnyertem az Utunk irodalmi folyóirat novellapályázatának első díját az Ahol nem történik semmi című írásommal, majd a folyóirat munkatársa lettem. Mint később kiderült, tele volt a szerkesztőség besúgóval. De keményen – amikor megkaptam a szekus dossziét, nem hittem a szememnek, mert ötszáz oldalnyi jelentés készült rólam. Megmutattam a barátaimnak, csak vakarták a fejüket: hogy lehetett ezt túlélni?
– És hogy lehetett?
– Azokban az években az elvtársaknak megmondták, hogy kesztyűs kézzel kell bánni a munkásosztállyal. Mikor bekerültem a szerkesztőségbe, négyszer vittek el beszélgetésre: be akartak szervezni, de nem tudtak hova tenni. Látták, honnan jövök – a fűtőház kemény területe az életnek –, onnan hogyan kerültem az egyetemre? Nem értették! Egy idő után, amikor már valósággal rám másztak, mondtam nekik, hogy nem és nem, különben is, mit érdekel engem a fenyegetésük, legfeljebb visszamegyek a fűtőházba dolgozni. Ekkor rájöttem, hogy állj meg: ezek beszariak, erre nincsenek jó válaszaik. Mert amikor én nagy pofával azt mondtam nekik, hogy na, és akkor mi van, úgy megyek vissza a hajdani kollégáimhoz, hogy rátok se nézek, látszott, hogy ettől félnek. Hitték is, nem is, de elbizonytalanította őket. Persze, ha valami történt volna, ezek készenlétben álltak, hogy kinyírják az embert, és ez nemcsak nekem szólt, hanem az egész nemzedékemnek. Utólag az ötszáz oldalnyi dossziéban láttam, olyasmiket írtak rólam, hogy nacionalista, soviniszta, nemzetbiztonsági kockázat, de nem zártak be.
Ha besúgnak, hát besúgnak
– A rendszerváltozás után az Utunk folyóirat Helikon néven működött tovább, és ön a főszerkesztője lett. Fordult a kocka?
– Akkor már sejtettük, ki a besúgó. Julikával, a feleségemmel odáig örökké vitatkoztunk, hányan lehetnek – mondtam neki, vigyázz, mert én tudom, mi történik, mi történhet… Julika meg rosszallón nézett rám, már megint azt hiszed, hogy… Hurcoltuk ezt a kettősséget fél életen át. De a feleségem azt mondta: nem lehet állandóan félni, ha besúgnak, hát besúgnak. Nemhiába jött a Székelyföldről – az egy külön világ, és a keleti részeinken máig megvan ez a fantasztikus erő és küzdelem, amely fájdalmasan hiányzik a nyugati térségben. A rendszerváltozás után aztán kiderült, a valóság semmi ahhoz képest, amit gondoltunk, mert háromszor annyi besúgó volt a szerkesztőségben, a legjobb barátom írta hetente többször is a jelentéseket. Csak néztünk egymásra a feleségemmel: te, jóisten, ez mind megtörtént velünk?!
– Akkoriban sokan áttelepültek Magyarországra. A Helikon volt a biztos pont az életében, amiért Kolozsváron kellett maradni?
– Már csak azért is, hogy a besúgók nyugodtan dolgozhassanak… És legyen kit pofán rúgnunk naponta, mert azért nagyon furcsa volt ez a szerkesztőségi élet. Minket nagyobbrészt a kollégáink jelentettek fel. Évtizedeken át hajnalban kerültem haza, mielőtt nyomdába ment volna a lap, mert először összeírtuk: minek kellene megjelennie, azt az elvtársak elvitték az elvtársaiknak, és miután kiderült, mit engednek, elkezdődött a huzavona, megpróbáltuk elmagyarázni, hogy de igen, annak is feltétlenül meg kell jelenni. Akkoriban elcigarettáztam kilenc-tíz dobozt egy este, iszonyatos mennyiséget. Ezekre a helyzetekre többféle válasz született: voltak, akik áttelepültek, később sokan megbánták, mert távolról ugyan jól nézett ki a dolog, de az áttelepülésnek is volt hozadéka. Látszólag hülyének néztek bennünket, hogy maradtunk, mintha ez valami furcsaságuk, nyomorúságuk lenne azoknak, akik mégis kitartottak. Közben nekik is megvolt már a maguk gondja. Mit mondjak? Minket nagyon érdekelt, hogy mi történik velük. Lesték, megyünk-e utánuk, nézték, na, jönnek már? Néhányan ki is mondták, szerintük csak azok nem mernek eljönni, akik tehetségtelenek, és a mi úgymond helytállásunk beteges tünet. Kérdezgették: akik maradnak, talán félnek attól, hogy új életet építsenek fel maguknak, új sorsot? Meg kell mondanom, hogy ez nagyon megviselt bennünket, de őket is.
– Maradtak, és ötven esztendőt eltöltött a szerkesztőségben. Most hogyan telnek a napjai?
– Ezt már Szilágyiné tudná inkább elmondani – 54 éve együtt élünk. 2016-ban mentem nyugdíjba, egy darabig dolgoztam a regényen, de most már nagyon ritkán.
– Évtizedeken át készülnek a nagyregényei. Olyan munkamódszer ez, mint Ottlik Gézáé, aki szerint egész életünkben egyetlen művön dolgozunk?
– Visszatérő gondolataimnak mindegyre új helyet és új helyzetet keresek. Sokszor éppen ezért emberöltők változnak vagy állnak meg számomra, visszatérek a múltba, hogy kimeneküljek magamból. Ha sikerül valamit megfognom, új világot keresek a mondanivalómnak. Talán ezért is nagyon lassan, nagyon választékosan épülnek fel a műveim, mert mintha menekülnék a korábbi – főleg a sikeresen bemutatott – világból. Úgy vagyok vele, hogy na, akkor ez rendben van, lássuk a következőt. Aztán mikor valami ménkű hosszú dolog megjelenik tőlem, megfigyeltem, teszik-veszik, és körülbelül egy évnek kell eltelnie, mire felfedezik maguknak az olvasók. De én konok ember vagyok, csak a saját elképzeléseimhez ragaszkodom, lehet az fél esztendő, lehet 15, amíg elkészül a következő mű.
