Leonyid Tibilov, a 2008-as orosz–grúz háború után Grúziától elcsatolt Dél-Oszétia elnöke e hét elején találkozott Vlagyiszlav Szurkovval, az orosz elnök tanácsadójával. Ezt követően tette közzé nyilatkozatát, amelyben a dél-oszétek és a testvéri oroszok egyesülését szorgalmazza a nép biztonságának és a terület felvirágzásának érdekében. Az időzítés ugyanakkor meglepte a szakembereket. A Kreml nem kommentálta ugyan a bejelentést, de aligha képzelhető el, hogy Tibilov magánakciójáról lenne szó. Dél-Oszétia függetlenségét ugyanis Oroszországon kívül eddig csak Venezuela, Nicaragua, valamint Nauru és Tuvalu ismerte el. (A világ legtöbb országa és az ENSZ viszont továbbra is Grúzia részének tekinti Dél-Oszétiát és Abháziát, amely területeken orosz katonai támaszpontok vannak.) Dél-Oszétia tavaly decemberben elfogadott idei költségvetéséből ugyanakkor kiderül: a 7,3 milliárd rubeles bevételből 6,7 milliárd rubelt, vagyis 91 százalékot a vissza nem térítendő orosz állami támogatás teszi ki.
Dél-Oszétia sorsa első látásra jelentéktelennek tűnhet, pedig egy igen fontos világpolitikai dilemma áll mögötte. Nem kevesebbről van szó ugyanis, mint arról, hogy fennmarad-e az a világrend, amelyet a szovjet szétesés óta az Egyesült Államok egyetlen szuperhatalomként garantál. Az amerikaiak az azóta eltelt negyedszázad alatt számos országban folytattak háborút, a saját szabályaik szerint értelmezve ezt a világrendet. A nagy kérdés az, hogy Oroszország is viselkedhet-e az amerikaiakkal egyenrangú félként a világpolitika színpadán, szintén a saját érdekeinek megfelelően értelmezve a szabálykönyvet.
Dél-Oszétia bekebelezése földrengésszerű hatást válthat ki a posztszovjet térségben: nemcsak a megcsonkított Grúziában élezné a végletekig a feszültséget, hanem minden válsággócban, a Dnyeszter-melléki moldáviai területtől egészen az örmény–azeri acsarkodást tápláló Hegyi-Karabahig. Ugyanakkor jelentősége jóval túlnő az egykori szovjet határokon, hiszen egyenes kihívást jelent majd Washingtonnak is. Aligha lehet kétséges, hogy az amerikai kormányzat, különösen akkor, ha Hillary Clinton egykori külügyminiszter foglalja el az elnöki széket, egy újabb annektálásként fog értelmezni egy ilyen lépést. Ami azt jelentheti, hogy a Kreml nem áll meg a Krím félszigetnél és folytatja a posztszovjet térség térképének átszabását. Washington ezt a lépést már nem hagyhatná válasz nélkül, s ez Oroszország nemzetközi elszigeteltségének fokozódásához vezetne.
Az is kizárt viszont, hogy a Kremlben nem elemezték ezt a sakkjátszmát a nemzetközi színtéren, csak a jelek szerint elvétették a veszélyek rangsorolását. A legfőbb kihívást ugyanis nem az amerikaiak, hanem az orosz gazdaság mélyrepülése jelenti. A Kreml hozzáállása ma kísértetiesen emlékeztet arra a szovjet megközelítésre, amely szerint az amerikaiakkal kell a fő csatát megvívni, a gazdasági gondok másodlagosak, valahogy majd csak megoldódnak. A szovjet végeredmény közismert.
