– Az 1947-es párizsi békeszerződést sokan második Trianonként emlegetik. Ez az oka, hogy éppen az 1920-as diktátum évfordulója környékén rendezik a konferenciát?
– Részben igen. Eredetileg pusztán az motivált bennünket, hogy senki sem emlékezett meg a február 10-i hetvenedik évfordulóról. Ám amikor a dátumon gondolkodtunk, logikus volt a június 4-e körüli időzítés.
– Annyi a rokonvonás a két diktátum között, hogy többek szerint nem is illik Trianonra a békeszerződés meghatározás. De vajon mi a helyzet az 1947-es dokumentummal?
– Kétségtelen, hogy sok történész szerint a két világháború közötti időszakban szinte folyamatosan zajlott a háború, tehát eleve megtévesztő békéről beszélni. Nagy különbség azonban, hogy 1947-ben jóformán minden, vesztesnek nyilvánított állammal egyszerre íratták alá a szerződést, nem pedig külön-külön, mint 1920-ban a Párizs környéki megállapodásoknál.
„Már Trianon előtt is felütötte a fejét a bűnös nemzet prekoncepciója”
Ami minket illet: három felvidéki faluval többet csatoltak el, mint az első világháború után, aminek különös jelentősége lett később, mivel Dunacsúny miatt tudta a szlovák állam elterelni a Dunát a rendszerváltás után. Érdekes módon a magyar haderőre viszont kevésbé szigorú korlátozásokat alkalmaztak hetven éve: a Trianonban megszabott 35 ezer helyett hetvenezres lehetett az összlétszám. Igen negatív, katasztrofális fejlemény volt ellenben a harminc esztendővel azelőtti diktátumhoz képest, hogy a kisebbségi jogokról egyetlen szóval sem emlékeztek meg. Ezt a trianoni dokumentum igyekezett papíron biztosítani, bár tény, hogy csupán a csehek tartották be valamennyire, a románok, jugoszlávok nemigen.
A párizsi szerződés a szomszédos államok belügyévé tette, hogy a nemzeti kisebbségeknek adnak-e egyáltalán külön jogokat, és ez az ottani magyarságra nézve tragikus következményekkel járt. További eltérés: 1920-ban benne volt a szerződésben a népszövetségi alapokmány, az 1947-esben pusztán utalás történik az ENSZ-re. A trianoni irat következésképpen sokkal terjedelmesebb, mint a jóval szikárabb párizsi.
– Holott elég jelentős különbség volt a 1920-as és az azt követő magyar kormányok és az 1947-es hazai vezetés között, amelyben csak papíron vitték egy darabig a prímet a kisgazdák a kommunista párt mellett, csakhamar pedig kizárólag a szovjettípusú baloldalé lett minden hatalom. Rákosi Mátyás népellenes megjegyzése volt a mérvadó, miszerint nyolcmillió fasisztával kell szocializmust építenie. Igaz lehet, hogy az MDP vezetése eleve nem is akart megtartani több magyar területet, mondván: az csak a reakciósok számát szaporítaná?
– Az, hogy a trianoni határok visszaálltak, a Szovjetunió számlájára írandó. Az Egyesült Államok és a britek eredetileg méltányosabb határokat javasoltak, ám csakhamar elfogadták, hogy Jugoszlávia és Csehszlovákia esetében a trianoni magyar határok legyenek érvényben ismét. Aztán Erdély esetében is meghajoltak a szovjetek akarata előtt. Ebben a moszkvai hajlíthatatlanságban lehetett Rákosiéknak szerepük. Nagy Ferenc akkori kisgazda miniszterelnökkel az élén egy delegáció – amelynek Rákosi is tagja volt – 1946 tavaszán és kora nyarán végiglátogatta a győztes hatalmak fővárosait, és Sztálin még biztatta is őket, hogy nyugodtan vessék fel a határkérdést Románia vonatkozásában. Aztán Washingtonban kiderült: már nincs miről tárgyalni, mert a szovjetek időközben megállapodtak a románokkal. Ennek a moszkvai álláspontnak megvolt az előzménye: Molotov, a külügyminiszter már 1943-ban azt hangoztatta, hogy a magyar népnek – tehát nem is a kormánynak! – felelnie kell azokért az állítólagos rémtettekért, amelyeket szerintük a magyar katonák a Szovjetunióban elkövettek. 1943 decemberében a Moszkvába látogató Eduard Benes cseh politikusvezér joggal vonta le azt a következtetést, hogy a szovjet kommunisták nem ellenzik a magyarok kollektív büntetését.
– Párizsban szovjet közbenjárásra aztán úgymond papírunk is lett arról, hogy kollektíve bűnösök vagyunk. Miután a mai napig hivatkoznak a második világháború utáni rendezésre, ekkor kapott nagy lökést a bűnös magyar nép hazug mítosza?
– Már Trianont megelőzően is volt egy olyan rágalmazó propaganda, hogy mi voltunk a nagy háború igazi kirobbantói. Vagyis már ekkor felütötte a fejét a bűnös nemzet prekoncepciója. Aztán ez kibővült a nácik utolsó csatlósa stigmatizációval. Szomorú, hogy mai napig vannak olyan politikai szereplők hazánkban, akik azt vallják, hogy Trianon és a párizsi békeszerződés is igazságos volt.
– Pedig a románok sem lehetnek túl büszkék, hiszen bár előttünk sikerült ellépniük az akkor még ilyesmire nem számító náci hadvezetés mellől, ám a bűnlajstromuk nem akármilyen. Antiszemita kilengéseiket, pogromjaikat, a szovjetek elleni lelkes, a miénket jelentősen túlszárnyaló katonai hozzájárulásukat és a Hitlertől kapott nagy területi nyereséget mégis hamar elfeledték a nagyhatalmak. Akárcsak azt, hogy a nemzeti felkelésüket megelőzően a szlovákok a kéréseket megelőzve mindenben kiszolgálták Hitlert, önként átadva neki a zsidóságot. Eközben Esterházy Jánost azért ítélték és pusztították el, mert nem szavazta meg a zsidóüldöző jogszabályokat.
– Legyünk azért igazságosak: a már vesztésre álló, hátráló németek ellen tényleg harcoltak a románok és a szlovákok. Másrészt Trianon okai a belső hibákra, mulasztásokra is visszavezethetők, amint Szekfű Gyula is kimutatta az 1920-as Három nemzedékben. 1945-öt követően a Forradalom utánban is számot vetett a hamis, elfogultan önfelmentő teóriákkal. Szokták mondani, hogy nehezebb volt nekünk a kiugrás 1944. október 15-én, mint előtte a románoknak.
A tény mégis az, hogy ők – velünk szemben – jól tudtak konspirálni.
– Olyan benyomása lehet sokaknak, hogy a párizsi diktátum azt célozta: tudjuk a helyünket, és ne akarjunk kitörni a trianoni kalodából. Ez mennyire szűkítette be a lakosság perspektíváit?
– A két világháború közötti társadalmat egyfajta csodavárás jellemezte. Állandó beszédtéma volt az ország egyharmaddá zsugorításának fájdalma, és nem volt olyan párt, amely ne értett volna egyet a revízióval. 1947 után pont az ellenkezője történt: nem lehetett a kérdésről beszélni, vitatkozni – a nyolcvanas évek közepéig.
A teljes elhallgatás iszonyú lélektani károkat okozott. Az emberek azt látták, hogy még rosszabb a helyzetük, mint Trianon után, és még szövetségeseik, szolidáris sorstársaik sincsenek. A párizsi béke befékezte azt a lelkesedést is, amellyel – akárcsak 1920 után – talpra tudott állni a nemzet. Pedig a második világháború a fél országot lerombolta, tehát az újjáépítés, a gazdasági kibontakozás, a forint megteremtése nemzetközi csodaszámba ment.
Mindkét alkalommal óriási tett volt, hogy az ország képes volt egy irdatlan trauma után a konszolidációra. Mindezt úgy vitte véghez, hogy háromszázmillió dolláros, jóvátételnek nevezett hadisarcot kellett fizetni főként a Szovjetuniónak és kisebb részben Csehszlovákiának, Jugoszláviának – a reálisnál sokkalta kedvezőtlenebb átszámítással. Pedig 1920 és 1945 után is voltak olyan hangok, hogy életképtelen a magyar nemzetállam.
– A békediktátum aláírása, 1947. február 10. után felgyorsult a kommunista párt totális hatalomra juttatása szovjet segítséggel. Mintha kijelentették volna a nyugati nagyhatalmak: szabad a gazda, azt tesztek innentől a magyarokkal, amit akartok. Nem építhettek volna be a nyugatiak több garanciát a szövegbe?
– Nemigen, hiszen ekkor már túl voltunk Churchill 1946-os fultoni beszédén, a hidegháború nyitányán. A vasfüggöny már állt. Kovács Béla kisgazdapárti főtitkár, országgyűlési képviselő február 25-i, szovjet katonák által történő elhurcolása jelezte: vége a viszonylagos türelemnek.
Ezután megszaporodnak a letartóztatások, a koholt büntetőügyek, perek, Nagy Ferenc miniszterelnöknek is kint kellett maradnia Nyugaton. A párizsi béke rendelkezett a szövetséges csapatok kivonásáról, ám arról is, hogy a szovjetek Magyarországon maradhassanak, névleg azért, hogy egy kontingens biztosítsa az összeköttetést az akkor még Ausztriában állomásozó egységekkel. Ez szintén a totalitárius diktatúra megteremtésének kedvezett.
– A szovjet hadsereg viszont ideiglenesen hazánkban állomásozott egészen 1991-ig.
– Az osztrák államszerződés 1955-ös megkötése után távoznia kellett volna tőlünk a szovjet hadseregnek, ám ekkor megalakították a Varsói Szerződést, amellyel jogalapot kívántak teremteni hazánk és Közép-Európa további megszállásához. Berzeviczy Albert azt mondta Trianonról, hogy egyesíti magában a tatárjárást, a Mohács utáni állapotokat és az 1848/49-es szabadságharc leverése utáni abszolutizmust.
Ez a jellemzés nagyrészt elmondható a párizsi békeszerződésről is, azzal súlyosbítva, hogy immár pár évvel azelőtt visszatért magyar többségű területeket csatoltak el újból, és gyászolni sem volt szabad többé a veszteséget, hisz minden magyar katonát, sőt a malenkij robotra elhurcoltakat is háborús bűnösnek tekintettek. A magyar nemzet életerejét bizonyítja, hogy mindezt a retorziót, igazságtalanságot képes volt túlélni.
