Bízom az Istenbe’,
Az az igaz Isten lakozjék lelkembe’.
(Archaikus népi imádság, Gyimesközéplok)
Eszembe jut az egyik alkotó tavalyi mondata, miszerint nem érezte jól magát, mert a díjátadás körüli ünnepség, a körítés minősített orvosi esetnek volt tekinthető. Példának említette az úgynevezett seat fillerek esetét. Vagyis jól öltözött emberek sorban álltak azért, hogyha a Los Angelesben megrendezett gálán valaki feláll, kimegy például a mellékhelyiségbe, akkor ne maradjon üres szék, gyorsan leülhessen a helyére. Így az alkotó is megsajnált egy ilyen várakozót, hát jó szívvel átadta díszhelyét.
A leírt példa is megmutatja, hogy mostanság a fogyasztói, virtuális világ milyen messze, fényévnyire került a valóságtól. Talán a hollywoodi habverés ennek a legjobb példája. Az „isa por ës homou vogymuk” (íme, por és hamu vagyunk) gondolatkörétől igencsak messze áll. Húsvét táján az ember elgondolkodik ilyesmiről.
Amiről szeretnék írni, az éppen ennek a kontrasztja.
Boldog vagyok, hogy hozzávetőlegesen harminc esztendővel ezelőtt olyan példákkal, személyekkel találkozhattam, amelyek révén feltárult egy mostanra végképp letűnt olyan régi világ, amely valószínűleg a középkor mélyen vallásos emberére lehetett általánosságban jellemző. Erre a világra a nyolcvanas évek végi Erdélyben leltem rá, ott olyan életpéldákkal szembesülhettem, ahol szinte az egyetlen szempont az Isten szeretetére való őszinte ráhagyatkozás volt. Mindezt egyszerű falusi gazdálkodó emberek testesítették meg, de az erdélyi ferences rendi tartományban akkor élő idős ferencesek is így éltek. Álljon itt pár példa.
Ránézek az egyik esküvői ajándékomra: vörösbársony-alapon egy havasi gyopárból kirakott kereszt egy üveglap alatt. A virágot a Békás-szoros környékén szedték, és az eltelt évtizedek alatt sem fakult meg. Hátán egy írás olyan gyöngybetűkkel, amelyet manapság ritkán látni: „A legnagyobb hatalom a szeretet. Szeretettel a legkisebb testvéretek: Ivó testvér, 1990. VI/30”.
Ki volt ő: egy olyan alacsony, mindig derűs székely ferences szerzetes, aki az egész életét folytonos imádkozással töltötte. Balázs Antalként született a gyergyói Kilyénfalván 1918-ban, hamar árvaságra jutott. Tizenhat éves kora után egészen 2000-ben bekövetkezett haláláig egyszerű, vagyontalan életét a ferences renden belül élte le. Csak szolgált, míg élt, számos papi, szerzetesi, de családi hivatás fakadt az általa folytatott beszélgetések nyomán. Merthogy ezek a pályák igenis élethivatások.
A román kommunista hatóságok a ferencesek munkáját is megpróbálták ellehetetleníteni, így Ivó testvér is 24 évet töltött házi őrizetben. Fő bűne az volt, a gyermekekkel foglalkozott. Szelídsége miatt nem tudtak rajta egyéb fogást találni. Megmondta, ha ezt a hatóságok nem akarják, akkor ne engedjék hozzá a gyermekeket, de ő elküldeni nem fogja őket. Még az ortodox román ajkú gyermekek is csoportosan jártak hozzá.
Idős korában többször is meglátogathattam a Háromszéken levő esztelneki és a csíksomlyói rendházban. Ha megérkeztünk, ha elindultunk, ha dél volt, vagy ha csak egy kis szabadideje volt, akkor megfogta a kezem, vagy kezünket feleségemmel, és kedvesen behúzott magával a templomba, hogy imádkozzunk együtt. Egyszerűen ekkor érezte jól magát. Nemegyszer imádság előtt összekulcsolta kezünket, hogy szeressük Máriát és a Jóistent. Mindene volt Mária, Szűzanya-imádságokat végeztünk.
Leültetett bennünket szobájába, albumait, akkurátusan (1944 és 1994 között) gyöngybetűivel írt naplóját mutogatta. Az albumokban rajzok, idézetek voltak, ezek szellemisége ifjúságának, az 1920-as évek katolikus gondolkodóinak (Prohászka Ottokár püspök, Tóth Tihamér) szellemiségét tükrözték vissza évtizedekkel később. Többször ültetett le a kápolnában csak azért, hogy vallásos énekekkel imádkozhassunk, harmóniumon játszott. Tudom, hogy sokat imádkozott másokért, távollétünkben értünk is.
Isten egyszerű teremtményeként kiválóan ismerte és gyűjtötte a mezei füveket, és gyakran kínálta vendégeit az általa szedett növényekből készült gyógyteákkal. Ismerte ezek hatásait.
Vajon mi lehet naplóival? Egy alkalommal utaltam rá, hogy nem lehetne-e közkinccsé tenni mások épülésére is, akkor egy pillanatra mérges lett rám. Lehet, nem is örülne, hogy mostanság róla írok. Ennek oka szerénysége, hiszen ő a legkisebb testvér, aki erre nem méltó. Jellegzetes testtartása volt, mindig lehajtott fejjel járt. Búcsúzáskor mindig odaszaladt a csaphoz, és vízzel csalt könnyet a szemére humorral téve nehézzé a búcsúzást. Előtte azért felpróbáltatta a habitust (ferences öltözetet).
Az általam megismert erdélyi ferencesek hasonlóképpen éltek. Ismertem olyan testvért, aki fiatalon is egy koporsóban aludt, így szem előtt tartva, hogy múlandók vagyunk. („Én lefekszem én ágyamba, testi-lelki koporsómba”.)
Hasonló gondolkodással, életfelfogással egyszerű gazdálkodó embereknél is találkoztam. Az erdélyi Gyimesben tejet akartam venni egy idős nénitől. Pénzt nem vett el, de hosszan beszélt magáról. Világossá vált, hogy ezek az egyszerű, hagyományos jellegű, havasi gazdálkodást folytató csángó emberek „imafelhőben” élnek. Napjuk legkülönböző szakaszait kitölti a templomban használatos és a „hivatalos” egyházi gyakorlaton kívülálló, úgynevezett archaikus imádságok elmondása.
Felidézve azt a középkorban általánosnak mondható gondolkodástípust, amely folyamatosan kereste a születés misztériumát és szenvedés értelmét, és amelynek jellemzője az Úristenbe minden körülmények között vetett feltétlen bizalom volt. Tejivás közben több ilyen gyönyörű régies imádságot is megosztott velem. A kezdete így szólt: „kimenek ajtóm eleibe”. Azóta át is lépett rajta…
Más alkalommal, 1989-ben, Moldvában jártam. Történt, hogy az egyik faluban házigazdám súlyos asztmás beteg volt. Ottlétemkor bizony hirtelen fulladás jelentkezett. Gyógyszer nem lévén a „fejérnép” (a felesége) kezét a beteg fejére helyezve népi ráolvasást végzett el. Volt benne pogány jelképekre való utalás, Szűzanya, előkerültek a templomban használatos imádságok is. Mindenesetre a fulladás abbamaradt.
Nem mondom, hogy egy XXI. századi, már nyugatinak számító nagyvárosban ugyanígy kellene megélnünk az életünket és a vallásosságot. Hiszen eltérő a múltunk, a családi hátterünk, egyszerűen más társadalomban élünk. Meg kell találnunk a környezetünknek megfelelő utat. Ugyanakkor nem árt belelátnunk más, korábbi korok vallásos lelkületébe. Hogy véletlenül se felejtsük el: „isa por ës homou vogymuk”.
Akkor sem, ha az Oscar-díj amerikai pompájáról sem ez jut eszünkbe.
A szerző orvos