Most, amikor megalakul az új parlament, feláll az új kormány, a legfontosabb muníció, amelyre szükség lesz, az optimizmus. Hinnünk kell abban, hogy sikerül megőrizni a magyar glóbuszt, fejleszteni, éltetni s majdan, ha itt az idő, átadni gyermekeinknek, unokáinknak. Hiszen másképpen nem lehet, s nem is volt sohasem. A kishitűség és a vakmerőség leselkedő veszedelmek, s ezért van szükség kvalifikált emberekre, akik elég optimisták ahhoz is, hogy merjenek bátrak lenni, de megtalálják az egyensúlyt is a világgal.
A világgal, amelyről hajlamosak vagyunk elhinni, hogy benne minden csak ellenünk van. Minden hatalmi érdek, pénzeszsákdölyf, üzletes sajtó, minden új és régi indulat. Rosszak a tapasztalataink, a gyanakvásunk jogos. Annyiszor átgázoltak rajtunk, s annyira magunk tudtunk maradni, hogy az optimizmus már önmagában is szép küldetés.
Ezért döntő, hogy megtaláljuk-e a hangot a világgal? S azon belül is azzal a centrummal, amely kaput nyithat a fejlődésnek, de amelynek hatalmasai kezében ott a korbács is. Nyugaton kerestük, s keressük most is a gyújtópontot, igaz, voltak mindig, akik Keletre tekintgettek. Nyugaton viszont ott tornyosult Bécs, Berlin s most Brüsszel, s hiába ágaskodunk, eltakarják a kilátást. Pedig Londonig, sőt az Óperencián túlra is el kellene látnunk, s ha az sem elég, olyan tájig, hol a hűség fényei látszanak.
Háromszáz évet háborúztunk a törökkel, az orosz ellen két világháborúban, s még két forradalmunkat is eltiporták. Nem vagyunk mi kompország. Amiből a lelkünk felépül: kilobbanó honvágyunk a vándorlás sztyeppéi, a tűzszentély körüli táncok, harcos legendáink iránt, szépen megfér keresztény templomainkban, világnyitogató iskoláinkban.
Nem szabad, hogy Európa bennünk a haladás veszedelmét lássa. Az ellenkezőjéről kell meggyőzni, akit lehet. Ez most a legfontosabb feladat. Időben lefogni a kezet, amely korbáccsal az arcunkba csapna, leigázó rendje mellé még odabiggyesztve a féktelen gyűlöletet is.
Nagy teljesítményekhez idő biztosan kell, képzettség, rátermettség, dörzsöltség és bátorság is. Szerencse is, és az a képesség, hogy az adott feladatra a legmegfelelőbb embereket válasszuk ki. Kedvező nemzetközi körülmények, s főként béke, nyugalom. És kell az a bizonyos optimizmus, elhivatottság. Elegancia és magabiztosság. El kell tudni mondani, mit akar az ember és hinni is abban. A „Mirabeau-szindrómát” pedig, miszerint nagy államférfiú nem lehet erkölcsös, ismerni illik, de elfogadni nem. Ha minden körülmény egyezik, nagy dolgokra lehet képes a nemzet. S akkor egyedül sem maradunk a döntő órában.
Erre törekedett Tisza Kálmán tizenöt éves miniszterelnöksége alatt, amely a passzív rezisztencia után végkimerültség szélén álló nemzetnek adott perspektívát. A mérleg pozitív. Magyarország akkor a korlátlan lehetőségek hazája volt, bár már érződött, hogy nem mindenkinek. Egyre agresszívebb nemzetiségi szervezetek alakultak, s a kivándorlás Amerikába minden évben nőtt.
De ezernyi kilométer vasút épült, pályaudvarokkal (köztük a Nyugatival és a Keletivel); hidak a Dunán, Tiszán (a Margit híd is); épült a mai Andrássy út és a Nagykörút; felépült az egyetem a Múzeum körúton; kórházak, iskolák százai, ezrei; az Operaház (élén Erkel Ferenccel); a Zeneakadémia (élén Liszt Ferenccel); színházak városainkban; lapok, könyvsorozatok indultak, s persze gyárak, üzemek, bányák, bankok szerte az országban.
Tisza munkatársa volt Baross Gábor közlekedési miniszter és Trefort Ágoston, aki a vallás- és közoktatásügy felelőse volt, szobraik ma is állnak Budapesten. A „generálisnak” azonban nincsen szobra, ami volt, az is eltűnt Berettyóújfalu főteréről.
A Béccsel történt kiegyezésnek súlyos ára lett, ez igaz, de azért aligha Tisza Kálmán a felelős.
Tíz év miniszterelnökség áll viszont Bethlen István neve mellett, akinek szintén egy végkimerültség határán álló nemzetet kellett felráznia, teljesen független állammá szerveznie Trianon után. Államférfiúi teljesítmény volt, férfimunka. Bethlenben megvolt az optimizmus, s szinte az összes képesség, ami szükséges volt. Még az önirónia is.
A nemzetközi körülmények ellenségesek voltak, de legyűrte őket, pedig olyan ravasz hazudozók is nehezítették a helyzetét, mint Clemenceau, Wilson, Benes, Seton-Watson és a többiek. Szélsőséges idióták akadtak idebent is bőven, mint a „frankhamisítók”, s akkor még ott volt a gyalázkodó emigráció. Aki azt hiszi, hogy Niedermüller meg Ujhelyi, Kertész Ákos vagy Bruck a mélypont, kis olvasás árán megtapasztalhatja, hogy a mélypontot már kijelölték akkoriban.
Gábor Andor a kormányzóról így: „Gazok gaza, ez a valamennyi gyilkosnál hitványabb, véres árnyékszékkefe.” Nagyszerű stílus, lelkendezett Illés Endre, kommunista elvhűség! Ide lemerészkedni manapság kétes bravúr, s ott járnak mégis térdig ízlésben transzparenseikkel a mai „emigránsok”, akiknek még csak el sem kell hagyniuk a várost.
Bethlen stabilitást akart, evolúciót, békés fejlődést, népnevelést, szélsőséges indulatoktól mentes közéletet. Volt ennek ára is, de a mérleg pozitív. S neki is micsoda munkatársai voltak! Klebelsberg Kunó az oktatásért, kultúráért felelt, Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter, a társadalombiztosítás megszervezéséért. A belső erőkkel meg is birkóztak, pedig akkor is összeálltak olyan habarcspártok, álkoalíciók, melyeknek egyetlen közös céljuk volt: a miniszterelnök megbuktatása. „Forradalmat” hirdettek, még szavaltak is mámoros estéken: „Bethlen Pista, Horthy Miki, lesz még itten proli diki.” S hogy megint rossz vége lett, arról Bethlen István aligha tehetett.
Bethlen szovjet fogságban hunyt el, pedig már a németek is halálra keresték. Hogy ez nem ellentmondás, hanem logika, kevesek előtt világos. Szobra 2013 óta áll a budai Várban. Egyszer majd, ha a Szent György tér romjai eltűnnek, megtalálják a méltó helyét is, mert most még feszeng abban a képkeretben, esténként elszökik a Várhegy barlangjaiba, benéz a Sándor-palotába, le a Lánchídhoz vagy a Horváth-kertbe, ahol jóízűen megiszik egy spriccert, s csak somolyog, hogy a kutya sem ismeri fel. S ha odaérnek a harsány fiatalok, csak a bajsza alá dörmög: paródia, a forradalomnak vége…
Van, aki emlékszik még az igazi forradalomra. Amikor itt volt annak az ideje, az nem volt se paródia, se bohózat. Erős volt, fiatal, jövendőbe gőgösen néző, világnak hatodát, harmadát kihívó, vagyis optimista. Leverték. Paskievics, Haynau, Konyev egyre megy. De az a szellem teremtette meg a lehetőségét, hogy huszonnyolc éve békében és szabadságban élhetünk. Hiszen ezért volt minden. Fejlődtünk is, éltünk is, talpra is ugrottunk párszor, ha megriadtunk, mennyire mocskosak is egyes politikusok. S elszomorodtunk, ha megláttuk, megint kik fenekednek ellenünk idebent és odakint. Egyesek nagyon is ismerős célokkal, mások valamicske idea nélkül is.
Határainkon nem állomásoznak Paskievics dzsidásai. Fehérváron Konyev páncélosai. A várban nem kószálnak Skorzeny rohamosztagai.
Most összeül egy új parlament, megalakul a kormány. A nép akaratából. S megint szembesülnie kell, hogy mint egykor Bécs, Berlin vagy Moszkva, Brüsszel sem ismer más utat, csak az oktrojét. Most már megint önvédelemre van szükség. Nem akarnánk mi kérődzve állandóan védekezni, akadékoskodni, tengelyt akasztani. Csak szabadságot, biztonságot szeretnénk. Szerelmet. A szerelem a legteljesebb emberi kibontakozás a szabadságban.
Szerelemből szövetséget, abból gyermeket, s így családot. Családban unokát, nagymamákat, Isten törött csellója helyett dalokat, ünnepeket, törődést, felelősséget. Felelősségből közösséget, abból ölelő karokat, ritmusra mozduló táncokat, megművelt földeket, virágzó kerteket, sírnál őszinte könnyeket, szélben hegyeinkhez, sátras pusztáinkhoz szálló tekintetet. Vagyis a nemzetet. A miénket.
Optimizmust remélek, tehát jó hitet, pusztító, maró belső hegyi törzsek acsarkodása helyett. Stabilitást. Horizont fölé emelkedést, hogy lássunk el a múltig és jövőig. Ellenség megszelídülését, sugallatot, tudást, higgadtságot, bátorságot. Harmóniát. A harmónia nem egysíkúság, megfér benne sokféle eszme, öntudat, csak a magasabb cél kell, hogy irányt adjon. Hogyan? Homokszemre homokszemet, téglára téglát rakjunk – mondta Tisza Kálmán.
Mindig azt tegyük, amit lehet, s amit a körülmények megengedtek – vélte Bethlen István. De akárhogy is: mindkettő csak akkor lehet sikeres, ha a nemzet hisz magában, látja a célt, s a nehezen szerzett szabadságot kezéből már nem engedi kicsavarni. Mert az a megmaradás záloga.
A szerző történész, egyetemi oktató