Talán történelmi eseménynek fogják majd tartani, hogy december 7-én este az olasz képviselők döntő többségben bizalmat szavaztak kormányuk gazdaságpolitikájára. Noha 275 szavazat is elég lett volna, az 549 képviselőből 330-an voksoltak igennel a 2019-es költségvetésre. Felvették a kesztyűt, hiszen Brüsszel korábban már elutasította a tervezetet és fenyegetőzött, hogy az olasz kormányt pénzügyi szankciókkal sújtja.
Most Brüsszel térfelén pattog a labda: vagy megbünteti az olasz kormányt, s így még több gyűlöletet zúdít magára, vagy elnéző lesz, s ezzel más országokat is arra ösztönöz – például Spanyolországot, de a franciákat is –, hogy lazítsanak a költségvetési szabályokon. Ez utóbbi viszont az euró összeomlását vonhatja maga után vagy a németek példátlan keménységét.
A piacok reakciója gyors lesz, spekulatív próbálkozások, kivárás, büntetés. Megszokták, hogy packáznak a meggyengített államokkal. Ám bármilyen leereszkedéssel is viszonyuljanak az európai állampolgárokhoz, a kisemberhez, gondolván, hogy a nemzetközi bíróságaik diktátumaival továbbra is semmibe vehetik, házőrzőként vonyító médiájukkal leugathatják a demokratikus választásokon győztes európai kormányokat, elkerülhetetlen volt, hogy egy nap ideérjünk. Az euró több országban is gazdasági recessziót okozott, és a hanyatlás előbb vagy utóbb politikai elutasítást vált ki. Az olasz kormány viszont úgy ítélte meg, hogy Brüsszel számviteli és monetáris parancsolata elviselhetetlen társadalma számára, és alkalmatlan arra is, hogy újraindítsa a gazdasági növekedést. Ők azt teszik, amit megígértek a választási kampányuk idején. Nem ismerik a kedvelt macroni szófordulatot: „Ugyanakkor”.
Kétségtelen, hogy mind az állami kiadások növekedését (a legszegényebbek „polgári jövedelmének” finanszírozását), mind pedig az adókulcs százalékos csökkenése miatt előállt helyzetet kezelni kell. Az olasz kormány azonban a termelés újjáélesztésére és így az adóköteles tömeg növelésére számít. És máris nyomába eredt az adócsalóknak, és megtakarít a migrációs költségeken. Hamarosan eldől, hogy az Európai Bizottság reszketni méltóztatik az olasz képviselők merészségétől vagy támadni fog.
Van-e élet az euró után? A Kereskedelmi Világszervezet mikor zárja be kapuit? A neoliberális nótára táncoló EU-s grémium mikor veszi le karneváli maszkját? Már meglazította azt, amikor Theresa May asszonnyal szemben állva nem engedett a brexit light verziójának. Az olasz kormány abban bízik, hogy ezen az úton haladva növelheti hazai termelését, megmentve kis- és középvállalkozásait, amelyek termékei Európa legjobbjai közé tartoznak. Ezért szükség van a termelés terheinek csökkentésére, a pénz gazdasághoz történő igazítására (és nem fordítva, amikor a gazdaság az eurót szolgálja), visszaszereznie az ellenőrzést a pénzügyei felett, csillapítani a hazai termelésre végzetes importcikközönt. Mindezeket Brüsszel, a józan ész ellenében, tiltja.
Franciaországban is, noha még nem közbeszéd tárgya, a sárgamellényes-tüntetések fő oka maga az euró. Ezt tizenkilenc közismert – köztük közgazdász – értelmiségi állítja kiáltványában, amelyet a Boulevard Voltaire konzervatív portálon tettek közzé. Az euró bevezetése óta az egységes európai valuta helyzete egyre ellentmondásosabb. E projekt kudarca, amelyet több Nobel-díjas közgazdász is állít, Franciaországban is nyilvánvaló. Ugyanakkor e témáról beszélni még mindig tabu a Szajna partján, egyetlen politikus sem mer előhozakodni vele, mert nyomban billogot éget rá a hivatalos liberális média. Aztán Matteo Salvini, Orbán Viktor, Vlagyimir Putyin és újabban Jair Bolsonaro neve mellé kerül hírkoktélban – reggel, délben meg este.
A kiáltvány aláírói szerint a szembeszökő elszegényedés az egységes európai valuta megmentésére kényszerülő – kerül, amibe kerül! – francia gazdaságpolitika következménye. Az adókat emelő és az állami beruházások csökkentésére irányuló fiskális politikát, amelyet Brüsszel követel, nem képesek ellensúlyozni az Európai Központi Bank által alkalmazott lazító pénzügyi intézkedéscsomagok. A jövedelmek évek óta drasztikusan csökkennek, a belföldi kereslet visszaesett. Ennek eredményeképp a legtöbb dél-európai országban a termelés drámai módon hanyatlik, magas a munkanélküliség. Csak a felsorolás kezdetén vagyunk, amikor a vásárlóerő csökkenését, a közismerten magas munkanélküliséget vagy a közszolgáltatások minőségének romlását említjük. Pedig a „belső leértékelés” politikáját, amely elengedhetetlen az euró megtartásához, még közelről sem teljesítették itt annyira, mint a többi dél-európai országban.
Az elnöki hatalom gyengülését, a politika médiafüggőségét és a bíróságok diktátumait a franciák nem kötik össze a gazdasági szuverenitás elvesztésével, amely viszont az euró bevezetésével függ össze. A baj az intézmények szintjén keresendő. A közös valuta, a nemzeti szuverenitás nagymértékű csorbulása pedig csak olyan politikusoknak nyit teret, akik hajlandók a helyzet menedzselésére. S mivel az euróval szembeni alternatívának még az emlegetése is tilos, a tüntetők nem merészkednek el odáig, hogy feltegyék a kérdést: mire jó nekünk az euró? Arra a többségük még gondolni sem mer.
A valódi kérdések feltevése és megértése hiányában a franciák – európai honfitársaink – félnek a status quo felbomlásától, pedig ellene lázadnak, hiszen az euróból hasznot húzó kevesek, a minden lében két kanál Jacques Attali-félék kiabálnak csak minden hullámhosszon, ha megkérdőjelezik az eurófétisüket.
A sárga mellényesek tüntetéseit elnézve nyilvánvaló, hogy Franciaországnak nem marad mozgástere, ha nem tudja visszaállítani a nemzeti valutát. Kezdetnek beszélni kellene róla – minél többször és minél több embernek. A frankofónoknak és a frankofóbiásoknak is.
A szerző politológus