Nem tudom, ki használta először egy uniós paragrafusra azt a kifejezést, hogy az EU atombombája. De bízom benne, hogy nem hungarikum, mivel három nyelven is hallottam már. A karácsony és szilveszter körüli ünnepi hangulatra tekintettel nem is szórnék nagyobb átkot a kiötlő fejére, mint hogy sötét szobában ülve pucoljon hajnalig diót. A fogalom ízléstelenül hatásvadász, miközben teljesen értelmetlen: senki nem dobna atombombát saját magára. Márpedig, amikor legutóbb ellenőriztem a térképen, Lengyelország – amely ellen a múlt héten megindították Brüsszelben ezt a bizonyos 7. cikkely szerinti EU-eljárást – az unió tagállama volt.
Donald Trump is legfeljebb Észak-Korea vonatkozásában pedzegette, hogy az asztalon van az a bizonyos nukleáris opció. De Oregon felett azért csak nem okozna gombafelhőt – noha Washingtonban biztosan össze lehet trombitálni ötven Trump-gyűlölőt, akik szerint még erre is képes.
Tény ellenben: alapvető nézeteltérés alakult ki Brüsszel és Varsó között azzal kapcsolatban, mi a demokrácia és a jogállamiság. Ennyit különben arról, milyen realitása van ma az Európai Egyesült Államoknak – nagyjából annyi, mint hogy fő pártolói közül Gyurcsány Ferenc lesz a német kancellár, Martin Schulz pedig a magyar miniszterelnök. (Vagy akárcsak fordítva is.) Amikor egyetemre jártam, a demokrácia feliratú könyvszekrény a plafonig ért, a jog feliratú pedig a terem egyik végétől a másikig. Ha három jogász leül, ott legalább öt vélemény fog elhangzani.
Természetesek is ezek a jobbára szakemberekre, nem pedig politikusokra tartozó viták. A világ nagyjából kétszáz országa közül Svájc bizonyosan demokrácia, Észak-Korea bizonyosan nem az, a közéjük esők pedig küszködnek ezzel a problémával.
Ám itt a jog gyalupadjánál politikai vitát faragnak. Ha atombombának nem is atombomba, de atomhülye vagy atombamba megoldás ez. Egyetlen politikai szervezet sem engedheti meg magának, hogy elidegenítse magától a saját tagjait. Különösen nem, ha a tizenkét éve válságról válságra vergődő Európai Unióról van szó. A – most még – 28 tagú EU kelet-közép-európai tagjai közül, amelyek a szervezet csaknem felét teszik ki, messze Varsó a legjelentősebb, ezenkívül a német–lengyel megbékélés legalább annyira jelképe az egységes Európának, mint a német–francia.
Nem véletlenül nem lett volna értelme a 2004-es EU-bővítésnek a lengyelek nélkül. De az sem mentené nagyon a helyzetet, ha egy kisebb országgal szemben indították volna meg ezt a 7-es cikkely szerinti, kiközösítési szándékkal felérő eljárást. Idén Magyarország sem került messze ettől, a román elnök pedig egy hete azt mondta, fennáll a kockázata, hogy országával szemben is megindítják a folyamatot. Van ennek így értelme? Éppen akkor, amikor Közép-Európa már amúgy is dacol Brüsszellel a migránskvóta ügyében? Az lenne a cél, hogy a brexitet követően, majd az EU-támogatások 2020 után várható megcsappanásával újabb országok is a kijárat felé vegyék az irányt?
Minden híradásban szerepelt: ez az első eset, hogy Brüsszel eljár a 7-es cikkely szerint, mégpedig – mint Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke mondta – „nagyon nehéz szívvel”. Persze, hogy az első. Ehhez egy közép-európai ország kellett, valamint 13, az EU-csatlakozás óta eltelt év, amelynek során a térség államai a brüsszeli elvárásokat bociszemmel, tátott szájjal hallgató kisdiákokból önálló véleményt formálni merő tényezők lettek.
Ja, és még valami. Az általános jobbratolódás az európai politikában, amely hatalmon tartja többek között a lengyel és a magyar kormányt, melléjük segítette harmadiknak Andrej Babis prágai kabinetjét, szabadságpárti alkancellárt és külügyminisztert adott Ausztriának, annyira megkavarta a német politikát, hogy egy negyedév elteltével sincs új koalíció, valamint az idei év választási fiaskósorozatán át miniatűrré zsugorította a holland, a francia és a cseh szocdemeket.
Ez a jobbratolódás nem kis részben a 2015-ben kezdődött migrációs válságnak tudható be, és éppen ezért nem tükröződhet még a brüsszeli és a strasbourgi erőviszonyokban. Hiszen ott befagytak a 2014-es állapotok: akkor tartották a legutóbbi európai parlamenti választásokat, a mostani európai biztosokat – és magát a bizottsági elnököt – még az akkori kormányok jelölték. De ami késik, nem múlik. Másfél éven belül újra EP-választások lesznek.
Ne legyenek illúzióink. Brüsszelt a legkevésbé sem érdekli, hogy Jan Kowalski, azaz a lengyel átlagember érdekeit független vagy nem független bíró vizsgálja majd ki a tyúkperében. A Nyugat nagyon jól tudott aludni – leszámítva egy szűk réteget –, amikor Magyarországon 1956, Csehszlovákiában 1968, Lengyelországban 1980 volt műsoron. Nem olyan kényesek a népek a demokráciára és a jogállamiságra arrafelé, mint azt a 7-es cikkely alapján vélnénk. Legfeljebb bizonyos dolgokra.
Én akkor kezdtem gyanút fogni, amikor a Varsóval szembeni eljárás megindításának napján a német köztévé nemhogy interjút közölt Timmermansszal, de a hollandot élőben kapcsolták be az esti híradóba, ahol elmondta, miért volt erre szükség. „Nagyon nehéz szívvel” – természetesen. Annak pedig, aki nem olyan gyanakvó, mint én, a Handelsblatt egyenesen szájába rágja a megoldást.
A düsseldorfi lap reggeli hírlevele idegesítő olvasmány, de annyit a javára írhatunk: leplezetlen, kertelés nélküli szócsöve a német üzleti érdekeknek. „A lengyel kormánypárt megkezdte a demokrácia lebontásának folyamatát. Ezt egyetlen EU-polgár sem tűrheti, de még az üzleti világ sem. A jogállamiság és a szabadság ugyanis értékes tényezők a befektetők szemében” – írták.
Most fordítsuk le ezt magyarra. Lengyelország német piac. A német üzleti elit elvárja, hogy Brüsszel lépjen fel, amiért a lengyelországi vitás ügyeket nem olyan eljárással kiválasztott bírók tárgyalják majd, amelyet a Németországban megbízhatónak tartott lengyel politikusok határoztak meg. Timmermans pedig a müncheni vállalatvezető nappalijába beköszönve, élőben adja le önigazoló jelentését – tegyük hozzá, tökéletes németséggel.
Ez így világos beszéd. De a dolog ettől még nem fog menni. Az a tény, hogy Varsóban most nem azok ülnek a kormányrúdnál, akik Brüsszelben szófogadó, jó lengyeleknek számítanak, nem bagatell dolog, hanem parancsoló körülmény. Legalábbis egy demokratikus feltételrendszerben az. Úgyis eleget hallottunk már papolni arról a fránya demokráciáról.