Példakép született. Baji Balázst az atlétika, sőt úgy általában a sport szerelmeseinek persze eddig sem kellett bemutatni, hétfő este azonban ország-világ előtt olyat tett, amit magyar atléta korábban még sohasem: futószámban – a 110 méteres gátfutásban – világbajnoki érmet szerzett. Ez persze „csupán” szenzációs eredmény egy kiváló sportolótól, az ő esetében éppen ez hiányzott ahhoz, hogy példakép lehessen. Egyéb kvalitásai, személyiségjegyei ugyanis már eddig is adottak voltak. Tudtuk, hogy rendkívül intelligens (állatorvosi egyetemet végzett), jó kiállású, helyén a szíve – ezen tulajdonságait mind megcsillantotta a vb-döntőben. Nem élete futása volt a hétfő esti, az elődöntőben jobban rajtolt, ráadásul a fináléban a második gáton hibázott, a hajrában aztán nemcsak a gyorsabb lábának köszönhetően utasította maga mögé néhány századmásodperccel három vetélytársát is, különösen a francia Darient, hanem azért is, mert lélekben, fejben erősebb volt, jobban bírta a nyomást a szoros versenyben.
A győztesnek kijáró gratuláció után első dolga volt, hogy lepedő nagyságú magyar lobogóba burkolózzon, így ünnepelt hosszú perceken át, majd folyékony angolsággal adott interjút.
Magyar csúcsteljesítmény az atlétika, ha úgy tetszik, a globalizáció szűk elitjében.
Baji Balázs áttörhetetlennek hitt gátat szakított át a magyar atlétikában. Nem tegnap, évtizedekkel ezelőtt feladtuk a reményt, hogy magyar versenyző futószámban érvényesüljön. Az edzők, nem véletlenül, már gyerekkorban azt lesik, kiből lehet jó dobóatléta, miközben ennek a sportágnak – sőt, bizonyos helyzetekben az életnek is… – éppen az a lényege, ki tud gyorsabban futni. Ez az atlétika sava-borsa.
Úgy tartják, az elmúlt évtizedben, az újabb és újabb botrányok közepette az atlétika szinte egy személyben Usain Boltnak köszönhetően őrizte meg a népszerűségét. Féltik is a sportágat, hogyan tovább a „király” nélkül. Mennyivel szerencsésebbek vagyunk mi, magyarok. Nálunk éppen most született meg a király; na jó, „csak” egy példakép.