A hatvan éve történtekről szóló megemlékezés egyik programjaként tegnap konferenciát tartottak az Andrássy Gyula egyetem Pollack Mihály téri épületében, amelyen az előadók és a meghívott vendégek felelevenítették a nehéz napokat. Sport és politika címet viselő felvezető előadásában Schmitt Pál kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó, Magyarország korábbi köztársasági elnöke a sport és a politika kényes kapcsolatáról beszélt, megemlítve például, hogy az 1956-ost megelőző, 1952-es játékokon a Kelet-Európából érkező küldöttségek elszeparálva, sőt inkább karanténban, az olimpiai falun kívül voltak kénytelenek lakni Helsinkiben. A szolidaritás eszméje négy évvel később mégis látványosan megmutatkozott.
Leghevesebben Hollandiában öltött testet a szovjet intervenció elleni tiltakozás. Miként a témában elmélyedt sportújságíró kolléga, Csillag Péter is felidézte, november 4-én harmincezres tömeg tüntetett Amszterdamban, majd megostromolta a kommunista szakszervezetek székházát. Az olimpiai bizottság ebben a felfokozott hangulatban döntött úgy november 6-i rendkívüli ülésén, hogy a holland sportolók nem utaznak ki Melbourne-be, illetve ennél cifrább volt a helyzet: négy atléta már a helyszínen akklimatizálódott, őket hazarendelték. A hollandok szándéka nemes, döntésük azonban elhamarkodott volt. Felhívásukkal azt akarták elérni, hogy világszerte csatlakozzanak a kezdeményezésükhöz. Amikor ez elmaradt, ők is belátták, nyílt kiállásukkal voltaképpen saját sportolóikat büntették meg.
A melbourne-i olimpiáról hatvan holland sportoló maradt le, közülük tizenegyen élnek, akik elfogadták hazánk meghívását. A nevükben Wim Mosterd vízilabdázó elevenítette fel emlékeit. – Egész Hollandiát megrázta, nekem is a mai napig a fülemben cseng, amikor a rádió bejátszotta a Budapestre bevonuló szovjet tankok dübörgését. Népünk felháborodása érthető volt, de nem a legjobb eszközét választottuk a tiltakozásnak. Mi, vízilabdázók a magyarok és a szovjetek mögött nem számíthattunk sikerre, de gyeplabda-válogatottunk biztosan döntős lett volna, úszóink pedig garantáltan hat-nyolc érmet szerezhettek volna. Csalódásunk csak fokozódott, amikor megtudtuk, hogy miközben mi itthon maradtunk, a magyarok a kiutaztak. Csak sokkal később szembesültünk azzal, hogy a magyarok nem is tudtak a mi kiállásunkról. Én magam erre akkor döbbentem rá, amikor később Egerben játszottunk, s megkérdezték tőlem, hányadikak lettetek Melbourne-ben – mondta a történtekről.
Spanyolország, pontosabban személy szerint Franco tábornok zsigerből idegenkedett a kommunizmus minden megnyilvánulása ellen, így szinte nem is lehetett kérdéses a bojkott. A spanyol olimpiai mozgalomra nem mért kiheverhetetlen csapást a döntés, mert csupán négy sportolót fosztott meg a melbourne-i részvételtől. (A labdarúgásban hagyományosan mindig erős Spanyolország csak a hazai rendezésű, 1992-es barcelonai olimpián emelkedett a sporthatalmak közé.) A korábbi úszó Enrique Granaldos Aumacellas szájából ezért hitelesnek hangzott tegnap, hogy már azért sem érezhették önfeláldozásnak a távolmaradásukat, mert nem saját elhatározástól vezérelve döntöttek így, hanem kényszerítették őket erre.
Svájc napokon át tépelődött, mitévő legyen, először bojkottálni akarta az olimpiát, majd visszatáncolt. A tornászok hajthatatlanok maradtak, a többiek viszont útra kelhettek volna. Ám a sors fura fintoraként amikor végül úgy szavazott az olimpiai bizottság, hogy menjenek a sportolók, arra mégsem kerülhetett sor, mert az erre a célra kijelölt repülőgépeket a szuezi válság miatt máshová rendelték. Karl Paul Weidmann a Helsinkiben ezüstérmes svájci evezős négyes tagjaként készült Melbourne-be, ma már megértéssel beszél a számára keserű döntésről: – A Vöröskereszt önkénteseként így is nagy kalandban volt részem, segélyt szállítottunk Magyarországra. Hatvan év múltán nagy élmény volt ismét végigjárni a forradalom helyszíneit, hálával tartozom azért, hogy emlékeznek arra, ami velünk történt.