Ezúttal közös imára és őrtüzek gyújtására hív a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Izsák Balázs arra buzdít: hittel és belső meggyőződéssel vegyen részt mindenki a vasárnapi rendezvényeken, és ne hallgasson azokra, akik megkérdőjelezik az ima erejét. „Gondolkozzunk el, miféle belső láng készteti cselekvésre a katalánokat, hogy kiállnak népük érdekeiért. Ha a közöny helyét elfoglalja a hit, győztes lesz a közösség… Imádkozzunk, és világítsuk ki a székely hazát!” Az igazságérzet hatalmas szervezőerő.
Átlapozva az autonómiatüntetések tudósításait, bennem legmélyebben az a mondat maradt meg, ami egy idős székely ember szájából hangzott el az egyik demonstráció végén. Szinte csak úgy, magának mondta: „Ha kell, újra jövünk!” Székelyesen, konok-figyelmeztetőn kopogott ez a pár szó, mégis benne volt minden: „Ha kell, újra jövünk!”
Aki igazán ismeri ennek a megtiport, kicsiny népnek a történelmét, az tudja: tényleg újra jönni fognak, ha kell… Mert a székely már csak ilyen: dacos és földhözragadt… Földhözragadt a szó nemes értelmében: ragaszkodik a földjéhez, az ősi földhöz, a sok évszázados hazához.
És dacos. Mindig az volt. Dacolt tatárral, törökkel, osztrákkal, orosszal, mikor ki tört a földjére, az anyaországra. Dacolt akkor is, ha egy szál magára maradt. Most sem kétséges: megvédi magát a rá kimért, sorvasztó megsemmisüléstől. Önvédelmi harcot fog vívni, ha arra kényszerül. Vasárnap imádkozni fog, őrtüzeket gyújt. Összekapaszkodik.
„Ha kell, újra jövünk” – mondta csöndesen az öregember. A maroknyi székely egyike.