Hetven évvel ezelőtt ilyentájt már készen álltak a másnapi voksolásra a szavazólapok. Sőt, pár százezerrel még több is készült belőlük – kék volt a színük. Rákosi Mátyás és bandája felkészült a hatalomátvételre, a magyar történelem egyik legaljasabb gaztettére. Hogy Magyarországon a kommunizmus négy évtizeden át hatalmon lehetett, annak magyarázata: kékcédulás választás és szovjet megszállás. Ennyi. Ármány és azt segítő fegyver. Minden további e kettőből fakadt. A választást elcsaló kommunistákat a később itt feledkezett „felszabadítók” hozták magukkal és „ajánlották a figyelmünkbe”. Az odaát kiképzett „moszkovita” elvtársak (Gerő Ernő, Farkas Mihály, Péter Gábor, Révai József, Rajk László és mások) e kék cédulák révén kerültek hatalomra. Hamarosan teljhatalomra.
Ők voltak az egyik oldalon. A másikon meg az a háborúban kivérzett nemzet, amely férfilakosságának javával már nem számolhatott, ki a fronton veszett, ki hadifogolytáborba került, mások az emigrációt választották. De még így is lett volna esély az ország talpra állására, ha az első nemzetgyűlési választásokon – 1945-ben – abszolút győzelmet arató Független Kisgazdapárt munkáját már az első időkben nem nehezítik meg a kulcstárcának számító Belügyminisztériumot megszerző kommunisták.
Ebben a szorításban történhetett meg 1947. augusztus 31-én a kékcédulás aljasság, vele a többpártrendszer fölszámolása. (Még törvénytelen eszközökkel is csak 22 százalékot szereztek a kommunisták, így egy darabig a Kisgazdapártot is be kellett venniük a kormányba – aztán velük is végeztek.) Rákosinak már csak az egyházak megzabolázása maradt hátra, hogy megszerezze a teljhatalmat. Azt is „megoldotta”. Magyarország „népi demokrácia” lett.
A folytatás ismert. A nyomok még láthatók.