Jó okom van arra, hogy Mészöly Dezső órájának egy epizódjára emlékezzem. Szigligeti Ede biedermeier vígjátéka, a Liliomfi nem volt tanulmányozás tárgya a Színművészeti Főiskolán. A tanár úr csak beszélgetni akart a műről. A dramaturgpalántáknak ez ajándék volt, mert már egy késznek gondolt alkotás igazításába kaptak beleszólást. Makk Károly ugyanis azzal bízta meg a neves színházi embert, hogy készítsen a porosodó színműből eleven forgatókönyvet. A szinte tökéletes munka nem fogadott be új ötleteket, de a hallgatók eltöprenghettek azon, ki legyen Mariska, a film főszereplője. Nevek röpködtek, de a tanár úr csak ingatta a fejét.
A színésznövendékek abban az időben kevésbé voltak mutatósak, mert az ötvenes években Simon Zsuzsa főigazgató a nejlonharisnyát és a szép lányokat nyugati márkajelzéssel bélyegezte meg. Mészöly Dezső szeme egy rendező szakos hallgatóra tévedt, aki mellé sok leendő hősszerelmes örömmel telepedett a főiskola alagsori éttermében. Krencsey Marianne azonban foglalt volt: Sallós Gábor évfolyamtársa időben lecsapott rá, később feleségül vette a főiskola legszebb lányát. De ne siessünk – a Liliomfi hamvas főszereplőjét Mészöly Dezső fedezte fel!
A film kirobbanó siker, 1955-ben a formaruhába öltöztetett mozialkotások között e mű maga volt az addigra már szinte feledésbe merült polgári elegancia. Krencsey Marianne is sztár lett – annak ellenére, hogy abban az időben e magasröptű fogalmat törölték a szótárból. Különös sorsot jelölt ki a szerep hiba nélküli teljesítése, ugyanis Krencsey Marianne önhibáján kívül rendezőhallgatóként már nagyot bukott.
Történt pedig, hogy diplomamunkaként Alekszandr Kornyejcsuk Platon Krecsit (A nagy műtét) című drámáját rótták ki rá; a debreceni Csokonai Színházban kellett megrendeznie a szovjet színműíró korai, sematizmustól sem mentes művét.
A rendezést áthangolta a színház főrendezője, Vámos László. Ez megsebezte az ifjú jelölt önérzetét, aki otthagyva csapot-papot, premiert meg sem állt Budapestig. A színésznő pályaképét ismerve ma már joggal tűnődhetünk azon: melyik művészi út biztosított volna göröngyök nélküli haladást. Azt tudjuk, hogy rendezőként a József Attila Színházban Mérimée A művésznő hintaja című vígjátékát sikeresen vitte színpadra (ezt követően nem ült rendezői székben), viszont Az arany embertől A férfi egészen más című mozidarabig több mint húsz filmben láthatta a közönség.
Színházakban (József Attila, Vígszínház, Pécs, Szolnok, Kecskemét) a középmezőnyig küzdötte fel magát, a teátrumok többnyire tündérkülsejére, szőkeségére, hibátlan alakjára tartottak igényt. Pécsett az Anna Kareninában és a Glóriában feltűnt a kritikusoknak, hogy „gyanútlan természetességgel” gyarapította színészi eszköztárát. Krencsey Marianne-nak a báj, a mosoly, a mérsékelt mozdulatok tára természetéből fakadó volt.
Rendezőhallgatóként (bár tantárgy volt a színészmesterség) megóvta magát a „megtanulható” rutinfeladatoktól, a modorosságtól, a színésztanárok utánzásától. Ez a természetesség, fiatalos öröm, kesernyés fintor csábította mindannyiszor a kor rendezőinek kamerái elé. A Liliomfi hangos sikerét még Cannes-ban is meghallották, meghívottként Krencsey is vonulhatott elbűvölő eleganciájával a legendás vörös szőnyegen. A mitikus film férj-feleséggé avatta Makk Károly rendezőt és a díva Krencsey Marianne-t.
A korabeli politika örvénye belekavart idillinek induló életükbe. Makk rendezőként íróasztalfiókjának gyártotta a jobbnál jobb perlekedős forgatókönyveket, miközben felesége az álságos kultúrpolitika ördögi terveként, a magyar filmművészet „arcaként” lelkesülten járta a nagyvilágot. Aczél György személyesen is beavatkozott életükbe – „jobb útra térítőként” használva fel a naiv feleséget. Makk Károly rendezői zsenialitása fontos volt a művészetpolitika számára.
A manőver sikertelen volt, viszont elégséges ahhoz, hogy a tehetséges házaspár útja kettéágazzon.
A ritkuló levegő, a színházi szerepajánlatok apálya Krencsey előtt felvillantott egy házaspársorsot, a csodált Bajor Giziét és a mindkettőjüket halálba küldő orvos férjéét. Két tucat sikeres filmmel, színházi szerepek kavalkádjával a háta mögött az ország mély megdöbbenésére férjestől búcsút intett hazájának. A publikum – mit sem sejtve az ármánykodásról, a kísérletről, hogy besúgónak szervezzék be – azt firtatta, vajon miért hagyta el hazáját a csúcson lévő színésznő.
Goromba, bántó újságcikkek kérdezték ezt Krencseytől. Ruttkai Éva, akivel nem volt felhőtlen az emigráló viszonya, szorgalmazta, vegyék le a színházi csarnok tablójáról a hűtlen pályatárs fényképét.
London és Izland közbeiktatásával került Krencsey New Yorkba, ahol rokoni segítséggel, de leginkább a mindhalálig barát Faludy György érzelmes támogatásával „vetődött partra” 1966-ban. Amerikában a magyar dívák sorsa várt Krencsey Marianne-ra is. „Az ember színházat a hazájában játszik, vagy sehol” – ismerte el keserűen döntésének karrierroppantó hatását. Az amerikai iparosodott színház, a nyelvi korlátok megbénították a színésznő „modern tündérmeséjének” továbbmesélését.
Az Újvilág kínálata szerény volt: magyar nyelven felmondható előadások az amerikai, kanadai emigráns honfitársak szórakoztatására. És jótékonysági előadások garmadája, ahol magyar költők versei tartották ébren Krencsey Marianne-ban a kihunyni látszó színésznőt. Míg nőgyógyász férje honosító orvosi vizsgákra készült, az egykori díva polgári foglalkozások után nézett.
Először banktisztviselő volt, majd a nyugdíjfolyósító intézetben kapott állást, végül férje magánrendelőjében asszisztenskedett megbékéléssel a szívében.
Siker Amerikában? A legnagyobb: Vince fia megszületése 1967. szeptember elsején. Közismert, Amerikában a sztárok a szédületes csúcsokról a szülés kedvéért ritkábban szállnak alá, két forgatás között örökbe fogadnak egy kis teremtményt, ha anyai örömökre vágynak.
Vince már a jólét polgári puhaságában jött világra, édesapja jól kereső orvossá küzdötte fel magát, Marianne az egyik manhattani bank értékpapírjait ajánlgatta odaadóan, konszolidált jövedelemért. A színházi álvilágból véglegesen átsétált az amerikai polgárok világába. Vince szép családi békében növekedett. E harmóniában nagy szerepet kapott „a magyarbarát amerikai művészek légiója”.
A Nemes–Krencsey pár otthona lassan művészeti szalonná alakult, ahova bármikor benyithatott Carelli Gábor operaénekes, Faludy György és az óhazából Makk Károly (többször is), a legjobb barátnő, Palotai Boris, Bacsó Péter és még sokan mások. A „filmművészet nagykövet asszonyának” (ezt a címet még hazájában érdemelte ki) Amerikában ambíciójává vált az irodalom és a művészetek pártfogása, megalakították a New York-i Fészek Klubot, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte.
Ez az intézmény kaput nyitott az óhaza kiválóságai előtt. Konrád György, Psota Irén, Mensáros László is megfordult a New York-i „magyar” Fészekben és a vonzáskörükhöz tartozó Magyar Házban (itt Csoóri–Konrád-vita zajlott), Püskiék Bánffy Györgyöt (Széchenyi-monodrámájával) látták vendégül. Jó szóra érdemes az 1993-ban alakult a Magyarság Jó Hírét Védő Liga, amely Méray Tibor szorgalmazására jött létre annak felismerése nyomán, hogy a magyar külképviseletek restek (vagy nem akarnak) revansot venni az új Magyarország rossz hírét keltőkön.
Külképviseletünk a rendszerváltozás előtt gavalléros vendéglátásokkal, sztárnak kijáró ígéretekkel igyekezett félbeszakítani Krencsey Marianne amerikai eposzát. Sikertelenül. Nemes doktor felívelő karrierje, Marianne szolgálata és lemondása túl nagy ár volt ahhoz, hogy az új gyökereket kitépje.
Maradt a nosztalgia, az óhaza személyes emlékhelyeinek sűrű látogatása. Faludy György hazaköltözése után az imádott Márai bátorítását is fontolóra vette a család. „Egy napon el kell dobni mindent, órát, bútort és műveltséget, s haza kell menni a szegényekhez. Nem lehet másképp. Ők az erősebbek. Mindegyre hívnak.”
Végül is mi volt a hívó szóra a felelet?
Elölről, mindent? Ez már nem fér bele a kimért időbe…