Az Irak–iráni fegyveres konfliktus kirobbanása után Magyarország a kapcsolatokat egyik háborús féllel sem szakította meg. Irán maga is kényszerhelyzetben volt, hiszen az Egyesült Államok befagyasztotta az USA-bankok által őrzött iráni számlákat, így komoly pénzügyi problémákkal küzdött a perzsa ország, amerikai részről viszont gondot jelentett volna az iráni olaj eltűnése a piacról.
A gazdasági érdekek ezen a ponton tehát találkoztak: az orosz olajszállítások kiesésének pótlására remek lehetőséget adott az iráni fekete arany, amelyet reexporttal vagy tranzitálással amerikai érdekeltségben álló vállalkozások részére lehetett továbbadni, mindezt úgy, hogy a szovjetek – feltehetően saját érdekeik szem előtt tartásával – továbbra is szemet hunytak a magyar olajügyletek felett.
„Dr. Russay a ’70-es évek közepétől személyesen foglalkozott jelentős valutakitermelő és reexport üzletek bonyolításával. Ő szervezte – engedéllyel – azt a vállalkozást, amelynek keretében az USA-iráni konfliktus idején az Irántól vásárolt 700 millió dollár értékű olajat azonnal közvetítették az USA Philipp Brothers cég svájci vállalata számára” – olvashatjuk az állambiztonsági jelentést.
Russay Istvánnak, a Mineralkontor társtulajdonosának legfőbb támogatója Salusinszky István, a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) elnöke, a külkereskedelmi lobbi egyik legfontosabb személyisége és a katonai felderítés korábbi megnyertje volt, akit egyben a vegyesvállalatok létrehozásához szükséges jogszabályi háttér kidolgozásának legbefolyásosabb szorgalmazójaként is ismerünk.
Salusinszky nyomására a Mineralkontor egészen a rendszerváltás küszöbéig támogatta az MKB Centropa nevű bécsi vállalkozását, vagyis annyi egészen bizonyos, hogy az MKB vezetősége érdekelt volt a Mineralkontor illegális tevékenységében. (A Centropának jelentős jutalékot biztosító konstrukció 1980 után is folytatódott, amikor az MKB elnöki posztját Demcsák Sándor vette át.)
A fenti idézetben olvasott valutakitermelésben – bárkinek az engedélyével végezte is azt Russay – a legnagyobb partner a Philipp Brothers cég, rövidített nevén a Phibro volt. A céget 1901-ben alapították Hamburgban, de rendkívül gyors növekedésének köszönhetően 1909-ben már Londonban, 1915-ben pedig New Yorkban alapított leányvállalatot. Az alapvetően kereskedelemmel foglalkozó cég elsősorban ásványi anyagok és kemikáliák forgalmazását végezte, majd a második világháború alatt már az amerikai kormány felkérésére az ország stratégiai fémtartalékának biztosításáért is felelős volt.
Az elkövetkező évtizedekben az olajkereskedelem és -feldolgozás területén is jelentős eredményeket ért el, 1988-ra az Egyesült Államok legnagyobb magán-olajfinomítója is a Phibro tulajdonában volt. 1981-ben, éppen abban az időben, amikor a magyarországi olajreexport-üzletekbe beszállt a Phibro, a világcég egyesült egy másik globális méretű vállalattal, a Salomon Brothersszel.
Nem ismert, hogy pontosan mikor került kapcsolatba a Phibro a magyar külkereskedőkkel, azonban már a hetvenes évek első felében megjelent a cég neve a magyar kémelhárítás jelentéseiben, amikor az akkori milánói kereskedelmi tanácsos, Csillag Mátyás emigrált.
Az állambiztonság információi szerint felmerült a gyanú, hogy a magyar katonai felderítés, vagyis az MNVK–2. léptette le Csillagot konspirált körülmények között, de erre cáfolhatatlan bizonyítékot nem találtak. Csillag Mátyás az emigrálása után mindenesetre a Phibrónál talált állást, ahová magával vitte a magyar kereskedelmi életre és a titkosszolgálati munkára vonatkozó tudását is, hiszen Milánóban a katonai felderítés megnyertjeként dolgozott.
A Phibrónak tehát volt lehetősége arra, hogy megismerje a magyarországi külkereskedelmi viszonyokat, az ezen belül létező titkosszolgálati kapcsolatrendszereket is. A Phibro itteni üzletkötéseit a nyolcvanas évek elején már magyarországi kötődésű pénzügyi körök is támogatták. Moshe Sanbar kecskeméti születésű izraeli bankigazgató és Bentzur Zéew, a szintén magyarországi származású osztrák kereskedő egyengette a cég útját a hazai párt- és pénzügyi világban. Fekete Jánost, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) első elnökhelyettesét és Marjai Józsefet, a Minisztertanács elnökhelyettesét keresték fel üzleti látogatásaik alkalmával.
Az említett üzletemberek legfőbb támogatója – az állambiztonság információi szerint – Simon Moskovics, a Winter Bank tulajdonosa volt; erről a bécsi pénzintézetről már részletesebben olvashattak a sorozat ötödik részében.
A Philipp Brothers lett az a vállalat, amelyen keresztül 1981-ben megszervezték az iráni olaj Amerikába szállítását. A cég kiválasztásának szempontjaival a jelenleg kutatható állambiztonsági anyagok nem foglalkoznak, de annyi kiderül belőlük, hogy az üzletkötés fejében a Phibro jelentős nagyságú vesztegetési pénzt volt hajlandó fizetni Russaynak – a nyomozati anyagok szerint a Mineralimpex vezetője által felhalmozott magánvagyonnak legalább a fele a Phibrótól származó jutalékokból jött össze.
Mindeközben az MKB és az MNB adatai szerint a rendkívül kedvezőtlen szerződési feltételek miatt Magyarország az évekig tartó kereskedelmi kapcsolatban minden egyes dolláron legalább tíz centet veszített, vagyis minden egyes szállítás legalább tízszázalékos veszteséget jelentett, amelyet a Mineralimpex számláján írtak jóvá. A különbözet abból adódott, hogy Irán OPEC-árakon szállította Magyarországnak az olajat, azonban a Mineralimpex világpiaci áron, vagyis olcsóbban adta tovább az amerikai cégnek.
Az amerikaiak számára előnyös üzlet fejében fizetett jutalék viszont a Mineralkontorhoz, illetve a bécsi cég vezetőihez került. Az első két-három évben, 1981 és 1983 között a jelentős devizaráfizetés ellenére annyi pozitívumot mégis fel tudtak mutatni az üzleti kapcsolat fenntartása érdekében, hogy Irán a kölcsönösség jegyében vas- és acélárut vásárolt tőlünk, valamint a Phibro előre meghitelezte a tankhajók tartalmának ellenértékét, ezzel többször is átsegítette az MNB-t a fizetésképtelenségen.
Irán 1983-ban leállította vásárlásait, az olaj reexportjának konstrukciója azonban változatlan maradt. 1981 és 1985 között a Mineralimpex a Phibro számára 600-700 millió dollár értékben szállított iráni olajat. Viszontvásárlásokra Irán részéről 1983-tól már nem lehetett számítani, és bár tudjuk, hogy a nyolcvanas években gyakorta küzdött az ország likviditási gondokkal, ez önmagában mégsem indokolja, hogy az előre fizetés miatt fenntartsanak egy veszteséges üzletet egészen 1989 végéig. Különösen akkor nem, ha más érdeklődő is lett volna az iráni olaj felvásárlására, a BM szerint kedvezőbb feltételek mellett.
Egy Marc Rich nevű amerikai üzletember jelentkezett 1985 elején a Minisztertanács alá tartozó Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságánál (NGKT) azzal a javaslattal, hogy a magyar olajpiacra való bejutás fejében hajlandó 200-300 millió dollár hitelt nyújtani hazánknak.
A titkárság vezetője ekkor Bartha Ferenc, a későbbi MNB-elnök volt, aki Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese emberének számított. A nyolcvanas évek elején a titkárság alkalmazottja volt Tömpe István is, aki visszaemlékezésében beszámolt arról, hogy a titkárság leggyakrabban kézi vezérléssel működött: „Marjai állandóan éreztette jelenlétét.” „Az NGKT hatalmi központ volt, tehát ügyeket intézett és gáncsolt el” – írja Tömpe István a könyvében.
A Marjai vezetése alatt álló gazdasági intézet tehát megakadályozta Marc Rich bekapcsolódását is az iráni olajügyletekbe. Azzal az indokkal utasították vissza az amerikai üzletember ajánlkozását, hogy „politikai okok miatt egy másik amerikai céggel, a Philipp Brothersszel folytatunk üzleti tevékenységet, mert az komoly szolgálatot tett hazánknak.” A „haza szolgálatát” ezúttal kétségek nélkül korlátozhatjuk egy szűk csoport gazdasági érdekeire.
A Phibro és a Winter Bank mögött álló globális tőke mellett, amelynek érvényesülését Magyarországon elsősorban Fekete János támogatta, tehát jól behatárolható egy magyarországi pártelit, amely kétségkívül haszonélvezője volt a több százmillió dolláros visszaéléseknek:
„A Belügyminisztérium a birtokában lévő információk alapján első ízben 1981 októberében adott szóbeli tájékoztatást Marjai József miniszterelnök-helyettes elvtárs részére. 1982–1985 között több esetben is szignalizált az illetékes párt- és kormányszerveknek, majd a gazdasági bűncselekményekre vonatkozó adatok többségének birtokában 1985-ben büntetőeljárást kívánt kezdeményezni dr. Russay ellen.”
A BM figyelmeztetése ellenére sem Marjai, sem a pártvezetés más tagja nem akadályozta meg az egyre jelentősebb károkozást.
Az állambiztonsági levéltárba került források között megtalálható három jelentés, amelyeket 1988 áprilisa és novembere között terjesztett fel a Belügyminisztérium a legfontosabb állami tisztségviselőknek: Grósz Károly miniszterelnöknek, Németh Miklósnak, a Központi Bizottság (KB) gazdaságpolitikai titkárának és Fejti Györgynek, a KB Közigazgatási és Adminisztratív Osztálya vezetőjének.
Marjai mellett ők hárman bizonyíthatóan tudtak Russay István és 1984-től utódja, Tóth József gazdasági bűncselekményeiről, és mivel nem akadályozták meg, támogatták is őket. Németh Miklós ráadásul 1988 novemberének végén miniszterelnöki kinevezést kapott. Hivatalba lépésekor tudott a Mineralimpex és a Mineralkontor visszaéléseiről, mégsem tett ellene semmit – 1989 végéig bizonyíthatóan folytatódott a veszteséges olajszállítás a Phibro számára.
Láthatjuk, hogy a nyolcvanas évek elejére összeállt egy határokon és vasfüggönyön átívelő gazdasági érdekcsoport, tevékenységük eredménye az ország pénzügyi kiszipolyozása lett. A magyarországi gazdasági elit részéről a szálak a két bankár, Fekete János és Salusinszky István kezében futottak össze. Nyugati kapcsolataikon keresztül megszerveztek egy olyan olajozottan működő mechanizmust, amelynek segítségével számolatlanul áramlott a tőke kifelé az országból.
Mindehhez természetesen a politikai elit támogatására is szükség volt, amelynek tagjai nyilvánvalóan részesedtek a haszonból. A legfontosabb háttérembernek a fellelhető iratok alapján Marjai József tűnik, de Grósz Károly, Németh Miklós és Fejti György is részei voltak a rendszernek. A többi érintett beazonosítása egyelőre nem lehetséges.
Ha ilyen magas szinten fedezték az olajszállításokat, akkor feltételezhetően jelentős pénzek mozogtak a háttérben. De mekkora összegről lehetett egyáltalán szó, és milyen csatornákon keresztül hova kerültek ezek a pénzek? Milyen technikákkal sikerült a Mineralkontor vezetőinek a magyar és osztrák hatóságok elől eltüntetni azokat? A következő részből ezt is megtudhatják.
(Folytatjuk)
A szerző történész
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (5.) – Manipulált rendszerváltás
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (6.) – „Lopok, csalok, hazudok”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (7.) – Irányított hírek
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (8.) – Kísért(ett) a múlt
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (9.) – Emberkereskedelem a szocializmusban
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (10.) – Bankszámlák nyomában
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (11.) – Kommunista olajmaffia