Norbikánk teherautót vezet Skóciában, Evelin meg kávézóban dolgozik Londonban. Öt éve ott vannak, nagyon megszoktak, nem is jönnek haza. Evelin már pultos, nem felszolgáló, meg vannak vele elégedve. Az asszony büszkén beszéli el mindezt, és büszkesége jogos. Mind a két gyereke megállta a helyét a nagyvilágban.
Csupa olyan dolgot művelnek, amit ő nem tehetett, mivel oly korban nőtt fel, amelyben csak a vasfüggöny résein kukucskálhatott ki. Norbika és Evelin ezzel szemben nemcsak jól teljesítenek, de nyilván megtanultak már angolul is, vagyis beszélnek idegen nyelvet, nem lehet őket eladni a világban sehol. (Ezt azért ne vegyük természetesnek! Sok honfitársunk évek múltával is kizárólag magyarnyelv-tudással tér haza, mert nem érintkezett helyi emberrel.)
Az ötvenes éveiben járó asszonyon látszik, nem tudja, hogy végeredményben örüljön vagy szomorkodjon. Kéthavonta röpköd ki Angliába, miközben évtizedekig azt sem tudta, merre van Ferihegy, úgy sétálgat Londonban, mint Pesten, tehát előtte is kinyílt a világ. A gyerekei már Barcelonába és Thaiföldre járnak nyaralni, nem a Balatonra.
Ezekkel a fiatalokkal tehát minden megtörténik, amiből a szüleik kimaradtak, mert az ő ifjúkori kalandvágyuk határát a piros útlevél szabta meg, a nyugati IBUSZ-utakon pedig az, hogy sikerült-e jól eldugni a feketén vett valutát. Ezzel szemben a mai fiatalság munka után kiugrik Bob Dylan-koncertre Bécsbe, és a zsebében csak egy napszemüveg, egy jogosítvány, egy bankkártya és egy telefon. Éjjel egyre már otthon van. Nem ismeri a három rúd téliszalámi és a sóletkonzerv rejtélyét.
Számolgatjuk, hányan mentek el külföldre, és akárhogy számoljuk, bizony sokan. Főleg úgy, hogy már itthon is hiányzik a munkáskéz. Csak a panasz mindenhonnan, hogy szörnyű, szinte munkaképtelen embereket kell felvenni. Az egyik nagyáruházban már az is megfelel, aki ki tudja tölteni az adatlapot, vagyis valamennyire tud írni és olvasni.
Vigasztalhatjuk magunkat, hogy tavaly csak 25 ezren, vagyis 15 százalékkal kevesebben mentek el, szemben az előző évi 29 és fél ezerrel, de valójában nincsenek pontos számok: 2010 és 2015 között többen, aztán valamivel kevesebben, a statisztikai hivatal becslése szerint 2010 óta 173 ezren. Vannak, akik időközben hazatértek, 2017-ben például 18 és fél ezren, ami 9 százalékkal több, mint az előző évben.
A kampány is a „tartsuk itthon, hozzuk vissza a fiatalokat!” jelmondattól volt hangos, és erre bármilyen vádat fel lehetett aztán ültetni, hogy az oktatás meg a megélhetési problémák. És lehet, hogy ez így együtt mind igaz is, de azért azt tudjuk, hogy a többség nem a demokrácia fullasztó hiányától megy el, hanem a magasabb fizetés miatt, és reméljük, hogy a magyar munkaadók is megtanulják, hogy meg kell becsülni a jó dolgozóikat.
De ez az írás nem ezekről kíván szólni. Hanem arról, hogy mi, szülők is ösztönözzük a gyermekeinket arra, hogy elmenjenek. Mert azt szeretnénk, ha ők teljesítenék be elvetélt ifjúkori vágyainkat.
A szocializmus bezártságában tényleg sokan hitték el, hogy Nyugaton kolbászból van a kerítés, és erre számtalan bizonyíték is létezett. Megjött az NSZK-ba kitelepített rokon a Mercivel illatosan, jó cuccokban, és hozta az uraságtól levetett ruhákat, gépeket. (Épp olyanokat, amilyeneket most mi vagdosunk ki vagy ajándékozunk el.) A másik oldalról meg bepöfögött a Wartburgján az NDK-s kitelepített.
Ugyanolyan leharcolt volt, mint mi, és nem volt nála legfeljebb néhány tábla csoki. Hát miért ne vágytunk volna mi is a kolbászra? És elérkezett az idő és a lehetőség, hogy ezt a mi gyerekünk nemcsak megnézheti, hanem meg is kóstolhatja. Elmehet egyetemre Bécsbe, ösztöndíjjal Hágába vagy Rómába, dolgozni az Alpokba vagy bárhová.
És ugyan sajog a szív, hogy az unokát nem lehet ölelni, csak képernyős puszikat lehet neki küldeni, de közben dagad is a szülői kebel. A fiam főorvos Stuttgartban, a lányom az ENSZ-ben titkárnő, vagy csapos egy bárban. De mégis. Ott van, látja a világot, övé a világ.
Övé mindaz, amit mi nem kaphattunk meg. Jobb, ha bevalljuk, hogy mi is küldjük őket vagy szóval, vagy csak szelíd lelki ráhatással: menjetek, nézzetek körül, éljetek jobban, kóstoljátok meg a kolbászt! Aztán, ha nem jobb, mint a hazai, akkor gyertek vissza! Vissza fogtok, mert idehúz a szívetek. A végén biztosan.