Különösen eredményes volt az Hollande-éra előző hete: először is, és ez a legfontosabb, sikerült valamicskével lejjebb nyomni a francia munkanélküliségi adatokat. Aztán felszámolták a calais-i menekülttábort, és jól folynak – a francia légierő csapásaival – a moszuli (el-mauszili) hadműveletek. Nem csoda, ha ezeknek a híreknek a hallatán mosoly jelent meg a maroknyi Hollande-hívő arcán.
De más is megjelent: a friss adatok szerint az elnök népszerűsége tovább csökkent, mégpedig az V. köztársaságban sohasem látott mértékre. A kutatók 11 százalékot mértek azok között, akik megelégedéssel követik Hollande tevékenységét. Ebben a megítélésben már biztosan szerepel annak, az október közepén megjelent könyvnek a nem éppen kedvező bírálata is, amely az elnökkel folytatott 63 találkozó írásos változata.
Miről is szól ez a kötet, amely a Le Monde két politikai újságírójának – Gérard Davet-nek és Fabrice Lhomme-nak – a műve, és amely az Elnök ilyet nem mondhat… címet kapta? A két zsurnaliszta megállapodása még négy és fél évvel ezelőtt, megválasztása után köttetett François Hollande-dal, hogy havonta találkoznak egy vacsorán, amelyen az államfő beszámol a legutóbbi randevú óta eltelt időszak tevékenységéről, terveiről és az őt foglalkoztató gondolatokról.
Dokumentálják, milyen történések voltak, milyen világpolitikai helyzetek adódtak a 2012 és 2016 ősze között eltelt időszakban, és ezt a francia államfő szemüvegén át láttatják. A megegyezésnek az is része volt, hogy az elhangzott szövegen – a szükséges rövidítéseken túl – semmit sem változtatnak, nincs újraolvasási és javítási lehetőség. Hollande ezt is elfogadta.
Mintha gyerekekhez beszélne
Hatvanhárom beszélgetést rögzítettek, volt, hogy az Élysée szalonjában, de az is megesett, hogy az újságírók otthonukban látták vendégül vacsorára az államfőt. Természetesen tegeződtek, baráti hangnemben, nyitottság, lezserség uralta a találkozókat. Amolyan „skandináv” stílusú beszélgetések voltak ezek – te elnök vagy, én meg írom az újságot, ez a szakmánk, és ennyi –, az átláthatóság mindenekelőtt, mint ahogy még 2012-es kampányában ígérte a szocialista pályázó, aki – megválasztása esetén – „normális” elnökséget vizionált.
Hollande-dal, ahogy hírlik róla, amúgy könnyű kapcsolatot találni, általában vidám ember, aki igyekszik az életet a könnyű oldaláról felfogni. „Sohasem láttam, hogy komoly dolgon aggódott volna. Fenomenális képessége van arra, hogy újabb esélyt adjon a szerencsének” – mondta róla egy közeli munkatársa. Nem is lenne ezzel a munkával semmi baj, ha egy elnök visszaemlékezéseként jelentetik meg, amikor már visszavonult, és békés nyugdíjas éveit éli, nem pedig hivatalban lévő államfő mondandójaként, amely számos helyen hordoz aktuálpolitikai elemeket, sőt még ennél is többet.
De ennek is van üzenete, Hollande a „gyónással” növelni akarja az elnöki intézménybe vetett bizalmat, megmutatni a hatalom emberi arcát.
De miért robbant ekkorát Franciaországban ez a könyv, hogy még Hollande maradék becsületét is darabokra szaggatta? Ezek a leggyakoribb jelzők a sajtóban megjelent fogadtatásából: cinikus, önpusztító, gonosz, tehetetlen, egocentrikus, önáltató, az önkritika és az önismeret teljes hiánya. A narcisztikusságot alig leplező Hollande a könyvben kiéli, amiben szerinte a legjobb, amire mindig is büszke volt: a beszélőkéjét.
Érdekesség, hogy még szemantikai vizsgálatoknak is alávetették a „vallomást”. Számtalanszor használja az ismétlést, például: „a növekedés, az itt van”. Hollande mintha gyermekekhez beszélne. A hallgatóság pedig a francia nép, amely szerinte még nem nőtt fel, legalábbis az ő szintjére – fogalmazott egy nyelvész. „Az életem, az már sikeres” – értékelte az államfő a pályáját, szerényen hozzáfűzve azt is, hogy valószínűleg ő az egyik „legjobb a nemzedékéből”. Máshol pedig így fogalmaz: „Ami számít, azt már megtettem!”
De vannak más furcsaságok is a könyvben. Például egy egész szakmát sért meg, amikor arról beszél, hogy „minden ügyész, minden bíró csak »púderozza magát«, eljátssza az erényest, miközben ez a lustaság intézménye”. Aztán levélben kellett elnézést kérnie az ügyészségtől és a bírói kamarától. „A ma lefátyolozott asszonyából a holnap Marianne-ja lesz”, aki a Francia Köztársaság egyik jelképe – ez a mondat joggal keltett felháborodást a jobboldalon. De ezt a megállapítást kiemelték szövegkörnyezetéből, eredetileg elfogadhatóbb volt valamelyest.
Az állam és az iszlám vallás közötti viszonyt „problematikusnak” ítélte meg az elnök. Valls kormányfő sietett segítségére, aki szerint „Franciaországban az iszlámnak, mint akármelyik vallásnak, megvan a saját helye”. Hollande a bevándorlásról a megszokott eddigi véleményétől eltérő hangot ütött meg a könyvben: túl soknak nevezte az érkezőket, akiket nem lehet majd megállítani. Mindenesetre a Nemzeti Front, az FN képviselői rámutattak a szakadékra, amely az elnök előző és mostani állásfoglalása között tátong.
Meztelen a király
Olyan titkos tervekről rántotta le a leplet, amelyek miatt levegőt sem kaptak szocialista párttársai. Az egyik találkozón a Szocialista Párt megsemmisítéséről beszélt: „Kell egy felszámolási eljárás, egy harakiri.” Arról szólt, hogy új pártot alapít, mégpedig az Európa-barát Fejlődés Pártját. Mi ennek az oka? Elsősorban a szocialista áskálódóknak nevezett szárny, amely számtalanszor megakadályozta törvényjavaslatok elfogadást. Erről is van Hollande-nak véleménye: „Miként csináljunk alapvetően intelligens emberek gyülekezetéből idióta tömeget.”
A beszélgetések alatt arról megértéssel szólt, ha valaki az elvárásaihoz képest csalódott benne, és eltávolodott tőle, de az árulókat szívből utálja. Valérie Trierweilert, volt élettársát ezek közé sorolja, de arról érdekes módon megfeledkezik, hogy ő volt, aki megcsalta a nőt. Az élettárs könyvében megszellőztetett, a szegényekre vonatkozó „fogatlan” minősítésre – amelyre megszületésekor Hollande oly büszke volt – a jelenlegi kötetben többször is visszatérnek, nyilván ez a lelepleződés érzékeny pontján találta az államfőt.
Hollande beszédeiben mélységes együttérzését fejezte ki a nyomorgók iránt, megsegítésükről papol, majd magánbeszélgetéseiben ilyen lesújtóan, a részvét leghalványabb jelét sem mutatva vélekedik róluk. Bár Hollande váltig tagadja, hogy ezt a szót használta volna, Trierweiler azóta ismét közzétett egy Hollande-tól származó korábbi SMS-t, amelyben ez a megállapítás gúnyos felhanggal szerepel.
A király meztelen. De arra vajon miért volt szükség, hogy államtitkokat fecsegjen ki, mégpedig a legtitkosabbakat? „Legalább négy homoműveletre adtam engedélyt” – jelentette ki könnyedén Hollande. Ez a beavatkozás a katonai zsargonban (homocide, vagyis gyilkosság) az állam által keresett, nagy többségükben terrorista személyek célzott kivégzése, likvidálása, fizikai megsemmisítése.
Nyilván, aki valamelyest tájékozott a politikában, az sejthette, hogy ilyen akciók Európában is léteznek, nem csak messze földön, amerikai drónok által végrehajtva a Közel-Keleten vagy Ázsiában, de azért ezt első kézből tudatni, az elég durva. Tehát a Francia Köztársaság elnöke is rendelkezik az élet vagy halál jogának gyakorlásával, különösebb tárgyalás nélkül, a védekezés jogát megvonva az „elítélttől”. Ha tévednek a hírszerzők, majd besorolják a járulékos veszteség kategóriába! Ráadásul mindezt olyan ország nevében teszik, amely elsőrendű harcosa az emberi jogoknak.
Új beteg nem kell
De miért kellett erről szólnia Hollande-nak? Kivagyiságból, hogy ő még ezt is megengedheti magának? Vagy nem tud lakatot tenni a szájára? „Kormányozni bizonyos esetekben azt is jelenti, hogy titokban kell kormányozni” – jelentette ki az ügy kapcsán Alain Juppé, a mérsékelt jobboldal egyik elnökesélyese, egykori kormányfő. Volt olyan jobboldali politikus, aki felvetette az államfői tisztség azonnali megvonását Hollande-tól.
A francia elnök arról is szólt a „vallomásában”, hogy úgy érzi magát esténként sétálva az Élysée-ben, mint egy kísértet.
Ő is élőhalott – ez már a The New York Times jellemzése, amelyben alaposan leszedik a keresztvizet François Hollande-ról, aki elnöksége utolsó szakaszában csatlakozik azokhoz, akik még egy darabig kísértik a francia politikát. Eddig sem volt semmi esélye, hogy elnökségét még öt évvel meghosszabbítsa, de legutóbbi politikai öngyilkossága véget vetett bármiféle latolgatásnak – állapította meg az amerikai napilap.
Ez az igazi leleplező írás: a francia elnök nem Európa- és fejlődéspárti, aki állhatatosan küzd az elnyomott kisebbségek és nemzetek szabadságáért, hanem egyszerű kispolgár, aki valójában velejéig jobboldali, gondolkodása behatárolt, amelyben ott vannak az idegengyűlölő, rasszista jelek. Családját szétzúzta, élettársát kórházba juttatta, a baloldal és egykori szavazói elpártoltak tőle, és kitette a szűrét azoknak, akik esetleg túlnőttek volna rajta.
Mint a Le Figaro francia lap véleménycikkírója megállapította róla: Franciaországnak orvosra, nem újabb betegre van szüksége.
Küzdelem
Múlt héten lezajlott a francia mérsékelt jobboldal elnökségére pályázók második tévévitája, még lesz egy harmadik is. Ez már sokkal érdekesebbre sikerült, mint az első, itt már kirajzolódtak a valódi véleménykülönbségek. De hát tanulni kell, hiszen ez a jobbközép oldalon az első ilyen ütközet. November 20-án és 27-én a jobboldali szavazóknak kell két fordulóban kiválasztaniuk azt a jelöltet, aki a Köztársaságiakat, az LR-t képviseli az elnökválasztások első fordulójában. A szakértők legalább hárommillió franciára teszik azoknak a számát, akik véleményt akarnak nyilvánítani, hogy ki képviselje a jobbközép pártot az Élysée-ért való küzdelemben. Heten álltak rajthoz, de igazából csak két jelöltnek van esélye, hogy elnyerje a jobboldali szavazók támogatását. Nicolas Sarkozy, a párt elnöke, a volt államfő, aki ideiglenesen lemondott a politikai tömörülés vezetéséről, és a volt kormányfő, külügyminiszter, Alain Juppé esélyes a győzelemre.
A hónap végén rendezendő második fordulóra valószínűleg ők maradnak versenyben. Sarkozy a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok szerint csupán a második helyet szerezheti meg, Juppé vezet 36-31 százalékarányban. Ezzel az előcsatározással talán meg is lesz Franciaország új elnöke, akit Marine Le Pen, a Nemzeti Front jelöltje a francia elnökválasztások második fordulójában nem tud majd megszorítani.