Bárányra hívták Rezeda Kázmért Vásárhelyre, advent első vasárnapjára.
– Bárány… – gondolta Rezeda Kázmér, és e gondolat nem volt sem elandalgó, sem vágyakozó, ugyanis nem szerette sem a bárányt, sem a birkát. Nem bírta elviselni a szagukat nekik. Egyszer, még gyerekként büdöset evett valahol, rosszul lett tőle, s aztán úgy maradt ez a dolog a birkával. Magyarhonban ez olyan, mint a pálinkaivás dolga. – Na, még egy utolsót, hát ennyit aztán egérméregből is bé lehet venni igazán! – hangzik el mindig, ha az ember kifejti abbéli véleményét, hogy nem inna most már több pálinkát. Akkor mindig meg kell inni még egy sor utolsót és legutolsót. Így van ez a birkával éppen.
– Hát még nem ettél rendes birkát! Ezt, a miénket kell megkóstolnod! A miénken nem fogod érezni, hogy birka. Ez nem is birka, ez bárány! Tejes bárány! Olyan illata van, mint a kisbabának!
És Rezeda Kázmér sehol sem bírta megenni.
– Gyere, komám, jó birkát csak itt ehetsz, Karcagon! – invitálták makacs, kedves kunok, és kezdésnek mindjárt beletették a birka fejét a bogrács fenekére, méghozzá szemestül.
Rezeda Kázmér pedig kért valami erőset.
– Hej, komám, ha Karcagon ettél birkát, akkor nem tudod, mi a birka! – mondták Túrkevén, és mindjárt birkapacallal próbálkoztak.
Rezeda Kázmér pedig érdeklődött, van-e valami erősebb.
– A birka mégiscsak itt, Hortobágyon van otthon – mondták csöndesen a Hortobágyon, és szerencsére előre hozták az erőset, mert kettétört birkacsontok is előkerültek.
És bárhol és mindenhol és azonnal birkaszagúvá változott minden, még a pálinka is, és Rezeda Kázmér kedveszegetten iddogált, eddegélt, majd egy pirítóssal elmendegélt.
Erre most megérkezett a meghívó Hódmezővásárhelyre, a Bandulába, kedves baráti társaságba, adventre, bárányra. Nehéz dolog ám ez, ugyanis Rezeda Kázmér szerette Hódmezővásárhelyt, szerette azokat a jóbarátokat, és rühellte a birkát. De a bárányt is. Akkor is, ha tejes. A birkát, bárányt csak egyféleképpen tudta megenni: ha marhából, disznóból, csirkéből volt. Slusszpássz.
– Majd eszem pirítóst megint – gondolta Rezeda Kázmér, és felcihelődött. Ennyit igazán megér, hiszen ott lesz Konczolffy Jonatán is, a tökfőzelékek császára, és Miló bácsi, a doktorok között az egyik legjobb s legkedvesebb, s jön Boti is meg az asszonya, Nyulipuli, kikkel remekül esik a nevetés, s még a többi víg cimbora, kedvesek és jók, hát birkaszag lesz megint, beleesik a franc, és hálával és szeretettel gondolt saját gyönyörűséges asszonyára, aki vállalta, hogy majd vezet hazafelé, ihasson Rezeda Kázmér valami erőset, hogy kibírja valahogy azt a szagot. És sokat nyomott még a latban az is, hogy a Bandulába kellett menni. Az pedig önmagában is fogalom.
No lássuk! A XVIII. század vége felé Vásárhelyen, a Szentesi út mentén már üzemelt a Vörös Ökör nevű fogadó. Utóbb, valamikor a kilencszázas évek elején aztán patika lett a Vörös Ökörből, és az ilyesféle metamorfózisok ritkák ám Hunniában. Aztán lebontották a házat, és jött Bandula Sándor, vendéglőt építtetett oda. Utóbb vegyeskereskedést meg vaskereskedést is ragasztott melléje, úgyhogy afféle intézménnyé nőtte ki magát a Bandula-vendéglő meg a bolt.
Bandula Sándor bátyánk amúgy Bandula Miklós unokája volt, ami azért nevezetes dolog, mert Bandula Miklós pedig Vásárhely egyik legjobb hírű pusztai juhászgazdája volt, ami nagy dolog, és kész. Hát ilyen gyökerekből jött Sándor gazda, s csinált birodalmat a Bandula vendéglőből, persze nem egyedül, hanem Fruzsa Annával, a feleségével, aki még a három év orosz hadifogságból is megvárta urát, addig egyedül vitte a házat. Szépen nőtt, gyarapodott minden, sok munkával, rengeteg jó munkával, s jöttek a gyermekek, az unokák, vitték tovább a boltot, a vendéglőt is, a vegyeskereskedést is, vaskereskedést is, sőt addigra már szikvízüzem is lett, hát azt is.
Aztán jöttek azok, akik soha életükben nem csináltak semmit, jöttek a „szarukba szakadt” semmi emberek, és elvettek mindent Banduláéktól. Még a lakásukból is kiköltöztették a gazdákat, s lett népbolt meg tanbolt, az unokákat nem engedték magasabb iskolákba, mert a „kulákok kölykei ne tanuljanak”, ismerjük, hogy volt ez. Elballagtak aztán az öregek, hátrahagyva tíz unokát, tizenöt déd- és huszonkét ükunokát, majd jött a rendszerváltás, s mert a vér nem válik vízzé, az egyik unoka visszavásárolta a boltot, s tőle végül Bónus István vette meg, és működteti azóta is.
Bónus István pedig jó ember, hozzáértő ember, szorgalmas ember, hagyománytisztelő ember, aki megtartotta a Bandula nevet, s e néven építette ki a boltot. Remekül megy a Bandula vendéglő is, a faloda is, no és a Borsoroló, ahová a meghívás szólt, ugyanis Bónus Pista is tagja a víg társaságnak. Hát ide utazott Rezeda Kázmér, remek kedvvel, s „csak az a birka ne lenne”, mondogatta magában, de más baja nem volt.
A Borsorolót afféle rendezvényháznak tartja Bónus Pista, ott van a Bandula vendéglő hóna alatt, az utca felől semmi különös, csak egy téglafal meg egy ajtó, no de odabent! Odabent feltárul egy régi világ, másik világ, polgári világ. Bónus István asszonyának keze munkája, szépérzéke van benne. Az olajzöld falakon azok a cifra keretben lévő, régi falusi zsánerképek, amelyek mozdíthatatlan, nagy, súlyos örökkévalóságot árasztanak magukból, ilyenek között nőtt fel Rezeda Kázmér is a nagyszüleinél. Az olajzöld falakhoz arany kárpittal borított fotelek dukálnak, s a pult mögött jóféle, régi tálalók meg ametiszt kristályok hirdetik, hogy jöhet akárhány semmi ember, saját szarába szakadt ember, az értékek mindig megmaradnak, s mindig győzedelmeskedni fognak, így lesz most is Vásárhelyen.
A pálinka, mi bevezetésül érkezett, jó volt, birs volt. Mádról csurrant bor a poharakba, furmint a Bartától, jobb sem kell, igazán.
És akkor megérkezett a bárányraguleves. Rezeda Kázmér felkészülten várta, kezében pohárral a szagot. De nem érkezett szag a levessel. Hát ez különös – gondolta Rezeda Kázmér, és megvárta, ameddig mindenki szed magának, hogy majd akkor megérkezik az a szag. De nem érkezett meg, érkezett viszont helyette valami fölségesen jó illat, és az a leves annyira, de annyira kívánatos volt, hogy a maga akaratából, minden unszolás nélkül mert egy keveset a tányérjába, s belekóstolt. Nem próbálom meg szavakkal összefoglalni, mi történt akkor Rezeda Kázmérral. Legyen elég annyi, hogy mert még egyszer, aztán került egy Zvonko Bogdan-féle vörös cuvée is (arról majd egyszer részletesebben is be kell számolni), elég az hozzá, hogy Rezeda Kázmér az ebéd végeztével felkereste a séfet, s a következőt tudta meg.
Tárkonyos bárányraguleves tíz főre: megfelelő nagyságú edényben, úgy egy tízliteresben, kevés olajon lepirítunk két fej finomra vágott, közepes fej vöröshagymát, és kétszer visszapirítjuk zsírjára. Ez azt jelenti, hogy kevés vízzel felöntjük, majd megvárjuk, amíg elpárolog a víz, és ezt kétszer megismételjük. Hozzátesszük az előzőleg előkészített, nagyjából egykilónyi, kockára vágott bárányhúst, és ízlés szerint az előzőleg leabált és kockára vágott, úgy jó másfél kilónyi belsőséget, szorítkozzunk a májra.
Szintén zsírjára pirítjuk, közben beleteszünk egy evőkanál sót, negyed kávéskanál őrölt borsot, öt gerezd darált fokhagymát, két evőkanál tárkonyt, három evőkanál mustárt és öt darab babérlevelet. Megvárjuk, hogy kissé odakapjon, majd hozzátesszük a kockára vágott friss zöldségeket: másfél kiló sárgarépát, fél kiló gyökeret, fél kiló zellert, kilónyi gombát – csiperkét, de lehet vegyes is –, valamint finomra vágott petrezselyemzöldet. Ezekkel is visszapirítjuk, mert a zöldség is enged valamennyi vizet.
Amikor már jól összeesett a zöldség is, akkor engedjük fel öt liter vízzel. Ezt a részt nem lehet 10-15 perc alatt megcsinálni, legalább 35-45 perc, mire lepirul minden, ahogy kell, és egyúttal felgyorsul a hús puhulása is. Felforraljuk, ízesítjük sóval és kevés vegetával, belecsavarjuk egy egész citrom levét, a kicsavart citromot is belefőzzük. Egy órát kell még főzni, a húst kell nézni, nehogy szétfőjön, majd tejfölös habarással besűrítjük, készre forraljuk. (Három deciliter tejföl egy evőkanál liszttel simára keverve.) Tálaláskor ízlés szerint tehetünk bele külön kifőzött levesbetét tésztát, egy jó kanál friss tejfölt és feltétlenül pár szelet vékonyra vágott citromszeletet és frissen vágott petrezselyemzöldet.
Ezt tudta meg Rezeda Kázmér. És most erősen fontolgatja, hogy felkeresi kedvenc hentesboltját, és vesz egy kicsike bárányhúst. Hiába, no, muszáj néha változni. Még a végén birkapörköltet is fogok enni – gondolta Rezeda Kázmér, és már mosolygott ezen a feltevésen. Mert tényleg…