Kattognak a fényképezőgépek a spanyolországi La Línea településére érve, pedig biztosak lehetünk benne: a turisták többsége a gibraltári útja előtt nem is hallott a hatvanezres városról. Noha „a vonal” az egyetlen hely, ahonnan nemcsak megközelíthető, de teljes pompájában is látszik a négyszáz méter magas Szikla. A britek mediterrán ékszerdobozára ferde szemmel tekintenek az itt élő spanyolok: a taxis heves „No, no, no!”-ban tör ki, a közeli étterem tulajdonosa pedig egy „Nincs ott semmi” mondattal elintézi, miután Gibraltárról kérdezzük. Bár fuvart nem kapunk a határátkelőhöz, egy kis terepszemle után ráébredünk, hogy könnyűszerrel átsétálhatunk a brit tengerentúli területre. Nem érdemes amiatt aggódnunk, hogy nem találjuk meg az utat Gibraltárra: a határátkelő hófehér és kerítéssel körbevett épülete kitűnik a színes spanyol házak közül, ráadásul – kisebb erődemonstrációként – a brit terület felé haladva egyre több a spanyol zászló.
Az Egyesült Királyság háromszáz éve makacsul ragaszkodik a stratégiailag rendkívül fontos területéhez, amelyet a spanyol örökösödési háború forgatagában tudott megszerezni. Gibraltár értékével nem csak Madrid és London van tisztában, a történelem során Napóleon és Adolf Hitler is fente a fogát a területre. Nyilvánvaló, hogy a spanyol követelések a legkitartóbbak, a történelmi múltra hivatkozva Franco tábornok a hatvanas években követelte Gibraltár visszacsatolását, majd amikor az ott élők egy népszavazás során elsöprő többséggel a britek mellett tették le a voksukat, a nacionalista politikus – mit sem törődve az ingázókkal vagy a szétszakadó családokkal – lezáratta a határt, és elvágott minden kommunikációs csatornát a Sziklával.
Bár a spanyolok EU-csatlakozásával kéz a kézben járt a mozgásszabadság visszaállítása, a spanyol–brit adok-kapok azóta is bevett taktika: a spanyolok néha határátkelési díjjal fenyegetőznek, vagy rendkívül lassú átvizsgálással nehezítik meg a turisták és az ingázók dolgát. A briteket sem kell félteni: London már több alkalommal is bírósági perrel fenyegette meg a kekeckedő spanyolokat.
Ennek tudatában meglehetősen izgalmas átsétálni a határátkelőn, de pechünkre ottlétünkkor elmarad a dráma: mind a spanyol, mind a brit oldalon egy unatkozó egyenruhás rekordgyorsasággal bólint rá az igazolványainkra. Persze a brit felségterületre érve így is megannyi izgalomban van részünk. Az első „csapda”, hogy elfelejtjük: a brit korona területén vagyunk, így többé nem tudunk euróval fizetni. Természetesen a gibraltáriak gondoltak a hozzánk hasonló feledékeny utazókra, és mit sem érne a turistagépezet, ha az első tíz méteren ne botlanánk legalább két pénzváltóba. Miután felmarkoljuk a II. Erzsébet arcképével ellátott bankjegyeket, arcon csap bennünket Gibraltár egészen különös atmoszférája.
A Wellington Roadra érve a Londonból ismerős bobby rendőrök irányítják a forgalmat, míg egy vöröses hajú hölgy tökéletes angolsággal igazít útba bennünket. Már-már hiányolnánk a szigetországból ismerős hideg eső-szél kombinációt, pedig Gibraltáron ennek nyoma sincs: olyan, mintha a mediterrán Albionban járnánk.
A képet kissé árnyalja, hogy bár a járókelők zöme valóban britnek vagy hozzánk hasonló turistának tűnik, a buszsofőrök és túravezetők egytől egyig spanyol ajkúak. A földrajzi kiszolgáltatottság ellenére épp ez jelenti a városállam szerencséjét: Gibraltár több mint hétezer spanyol ingázót foglalkoztat, és a szomszédos Andalúzia GDP-jének mintegy 25 százalékát adja. Spanyolország legdélebbi tartománya gazdaságilag ezer szállal kapcsolódik a Sziklához, hiszen az évi tízmillió turistát fogadó terület nélkül a spanyolok aligha tudnának mit kezdeni az ötvenszázalékosnál magasabb fiatalkori munkanélküliséggel.
Gibraltáron ugyanis bőven akad tennivaló: a városállam kis mérete ellenére mára erős szolgáltató gazdasággá nőtte ki magát. Az alig hét négyzetkilométernyi területen virágzik a hajóipar, az online szerencsejáték és a kiskereskedelmi szolgáltatások. A GDP közel harmadát mégis a profi turisztikai szektor biztosítja. Alighogy megérkezünk a brit területre, szinte letámadnak bennünket a különböző utazási irodák és túraszervezők: mindenki bizonyítani akarja, hogy csak az ő segítségével élvezhetjük nyaralásunkat a Sziklán. Bár megannyi kisbuszos kirándulásból választhatunk, mi a libegő mellett döntünk: körülbelül ötezer forintnyi összegért mindössze hat perc alatt feljutunk a négyszáz méter magas hegyre.
Itt sem kell csalódnunk, alighogy kilépünk a fülkéből, Gibraltár ikonikus majmaival találjuk szemben magunkat. A berber makákókon látszik, hogy már teljesen hozzászoktak a turistákhoz: nem mozdulnak a fényképezőgépek láttán, és az sem érdekli őket, ha a közvetlen közelükben fotózkodunk. Ottlétünk alatt egyetlen állatot sikerül feldühíteni: egy német fiú mindenáron kismajmot akar simogatni, ezért az anyamakákó fejbe csapja a turistagyereket. Az állat nem foglalkozik többet a helyzettel (hiába csap elképesztő hisztit a tejfölszőke német fiú), ugyanis tudja: ő van itthon. Ez egyébként nem mindig volt így, a majmok a huszadik század első évtizedeiben még nem voltak a Sziklára száműzve, szabadon járhattak a városban.
Egy legenda úgy tartja: az egyik csintalan majom egy alkalommal ellopta a kormányzó díszes sisakját, aki emiatt nevetség tárgya lett, és végleg a szirtekre száműzte a gibraltári makákókat. Bár a helyieket némiképp megnyugtatta a majominvázió vége, egy másik monda szerint a lakosok kincsként vigyáznak az állatokra, hiszen ha a majmok eltűnnek, az Egyesült Királyságnak is fel kell adnia Gibraltárt. A jópofa történetnek talán annyi valóságtartalma van, hogy a mindenkori brit vezetés is óvja az ikonikus állatokat, Winston Churchill a negyvenes években maga adott ki parancsot, hogy telepítsenek további makákókat a Sziklára.
A gibraltáriak is mosolyognak a frissen bezsebelt – egyébként méregdrága – plüssmajmaink láttán, egy idős házaspár a buszmegállóban rákérdez, hogy valódi majmokkal is találkoztunk-e az út során. Szóba elegyedünk a nyugdíjasokkal, akik elmesélik, hogy negyven évvel ezelőtt ismerkedtek meg az Egyesült Királyságban, a brit férfi pedig a szerelme miatt költözött Gibraltárra. – Dehogy! – nevetgél, amikor arról kérdezem, hogy hiányzik-e neki az anyaország. Valóban, míg az Egyesült Királyságot újabban terrortámadások és rasszizmushullám sújtja, Gibraltár egy mediterrán erőd. A szimpatikus öregember csak a Brexit említésekor komorodik el. Mint mondja, a britek a lehető legrosszabb döntést hozták, és mélységesen csalódott az Európai Unió hátrahagyása miatt. Mivel a busz megérkezik, arra már nem tudunk rákérdezni, hogy szerinte mi történik Gibraltárral a brit kilépést követően. Mert a helyszínen még inkább egyértelmű: a Szikla és az uniós tagállam Spanyolország egymásra vannak utalva.
Nem csoda, hogy a férfihez hasonlóan a legtöbb gibraltári becsapva érzi magát: tavaly június 23-án a lakosság 96 százaléka voksolt a brit EU-tagság fenntartása mellett. Azóta diplomáciai csatározások színhelye a városállam: Madrid újragondolná a gibraltári szuverenitást, Londonnak pedig esze ágában sincs engedni a spanyol követeléseknek. A gibraltáriak helyzetét még nehezebbé teszi, hogy az Európai Unió is a – tagállami státusz mellett kitartó – spanyolok mellé állt. Brüsszel szerint a brit koronagyarmat jövőjét érintő valamennyi kérdés Madrid beleegyezését – kvázi vétójogát – vonhatja maga után. Fabian Picardo, Gibraltár főminisztere ezzel szemben arra kérte az uniót, hogy ne politikai alkualapként tekintsen a rendkívül egyedi városállam területi hovatartozására.