Podolszky Zsolt könyvében, a sokatmondó és sokat ígérő Pepin bácsi utolsó útja című regényben (mely a huncut „helyben pikareszk” alcímet? műfajt? kapta) az önfeledt, és a szemeket a nagy elődökre, írótársakra vető játék kapja a főszerepet (Pepin bácsi és Szatmáralsóófalu tisztességes alkoholistái mellett, persze).
Ez a játék már az ajánlásoknak fenntartott oldalon, sőt oldalakon elkezdődik, ahol a klasszikus figyelmeztetési/önvédő formulákat a szerző így figurázza ki – először: „A szereplők és az események a képzelet szüleményei. Bárminemű egyezés valós személyekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen műve.” Aztán másodszor, egy lappal hátrébb: „A szereplők és az események kivétel nélkül létezők és valóságosak. Bárminemű egyezésük a képzelettel kizárólag a véletlen műve.”
A laza és nem feltétlenül egyenes vonal mentén haladó történet, vagy inkább alaphelyzet szerint amikor Pepin bácsi meghallja, hogy az emberiségnek legfeljebb ezer éve van hátra, feltámad, hogy segítsen.
Pepin bácsi nem híve a bolygó elhagyásának, szerinte az emberiségnek mindenképpen meg kell maradnia a Földön, ugyanis van itt egy nagyon fontos dolog – a komló: „Mert olyan bolygót még csak-csak találhatunk, ahol az ember képes élni, ugyanis az ember nagyjából bárhol képes élni – elég, ha Bangladesre, a Szaharára, Ploiestire, Ózdra vagy a Kissalétrom utcára gondolunk –, de olyan bolygót nem biztos, hogy találunk, ahol a komló is megterem, és akkor egy fantasztikus szimbiózisnak máris vége van. Mert a sör az mégiscsak sör.”
Végül némi töprengés után Pepin bácsi a szatmári Szatmáralsóófalut szemeli ki, ahol sikerülhet neki a túlélést szolgáló életfilozófiát képviselni.
A második fejezettől kezdve körbefordul Pepin bácsi alvilágból a földfelszínre felnyúló periszkópja, és hol humoros, hol göcögősen modoros (néha, de tényleg csak néha túlzottan kedélyeskedő) anekdoták formájában bemutatkozik a falu.
A szerző lubickol ebben az elbeszélési módban, fecsegve filozofál, csapong, emlékezik, összefüggéseket tár fel néhány laza mozdulattal, majd az olvasóra hagyja a megértést és kifejtést, máskor meg alaposan kifejti és egyértelművé teszi a mondandóját. Az olvasó pedig a hasát fogja a nevetéstől, tényleg mintha Pepin bácsi kedélye (vagy inkább a Pepinbácsi-jelenség hangulata) lengené be az oldalakat.
A falu fő összetartó ereje és jellegzetessége az alkoholizmus, mindenki ebben a betegségben szenved, ki erősebben, ki pedig kevésbé: „A falugondnok meg mondta aggódva a minap is, hogy Kati vagy egy hete nem járja a boltot. Pedig ha Kati járta a boltot, azt napokig röhögtük, mert jött Kati, és mondta, hogy »Gyurikám, hagymátok van?«, »persze, ott van«, »és egy kis banán?«, »ja, itt van«, »s Gyurikám, olyan kicsike körtétek, tudod, az a feles-féle?«, »aha«, »akkó’ abbó” huszonnégyet kérek, Gyurikám«…”
Vagy ott van a már-már univerzális érvényességű megfigyelés: „Amúgy a falu legnagyobb rejtélye, hogy honnan van a lé erre az egészre. Ugyanis a mi szalon-alkeszeink átlagban havi száznegyvenezernyi piát fogyasztanak el, és hatvanezret keresnek. És senki nem hal éhen, kivéve Katit, de hát szegény, ő meg pontosan ezt akarta. Szóval én a falura bíznám az egész országot, mert itt csupa Nobel-díjas közgazdász lakik.”
A szerző irodalmi műveltsége lépten-nyomon megnyilvánul, Faludytól kezdve Fehér Bélán át Ady Endréig kavarognak az intertextuális utalások a kötetben, és bár például az Ady Endre-vonal kissé erőltetettnek tűnik, és azzal a verssel én magam nem viccelnék, a többi tökéletesen illeszkedik a szövegkörnyezetbe – és a világképkörnyezetbe is.
Az pedig már nem is meglepetés ennyi humor és játékosság után, hogy a Jegyzetek című fejezet is része a „történetnek”, mint ahogy az sem, amint erről a jelenségről egy olyan nyakatekert, de szellemes és elegáns elmélkedést olvashatunk magukban a Jegyzetekben, amelyik önmagában vinné az egész könyvet – egyéb érdemeiről nem is beszélve.
Podolszky Zsolt: Pepin bácsi utolsó útja. Az Olvasni Menő Kiadó és az ARTprinter Könyvkiadó közös kiadása, Budapest – Sepsiszentgyörgy, 2018.