Az a helyzet, hogy nyelvünkre hovatovább minden nyelv hat, kivéve a magyart – ezt Kosztolányi Dezső írta a Pesti Hírlap Nyelvőr című mellékletének előszavában. Esszéje szinte tökéletes, olyan világosan kifejti, miért van szükség nyelvművelésre, hogy az egészet lehetne idézni. Akkor még több-kevesebb sikerrel jórészt a germanizmusok ellen hadakoztak a nyelvművelők, manapság az anglicizmusok ostromolják a nyelvünket.
A legtöbb tudományágban aki nem közöl angolul, az nem is számít – és ez közvetve az értelmiség anyanyelvhasználatára is káros hatással lehet, nyelvi renyheséget okozhat, és sokan nem veszik észre, hogy a bonyolult szerkezetekbe, a pongyolaság hamis pompájába öltöztetett mondataik a magyar nyelvet nem ékítik, hanem csupaszítják.
Ha tájnyelvi szótárakat vagy néprajzi gyűjtések szószedeteit lapozgatjuk, azzal szembesülünk, hogy az utóbbi 100 évben egy nyelvi Trianon is történt, hiszen szavaink, kifejezéseink, szólásaink csaknem kétharmada eltűnt, kikopott a nyelvünkből. Krúdy Gyula még tudta, mit jelent a pislog, mint a rimóci nyúl, de már ő sem ismerte a szólás eredetét. Mi már a szólás értelmét sem tudjuk (azt jelenti, hogy gyakran pislog valaki).
Amikor Kolozsvárott Dsida beszélgetett Kosztolányival, ez utóbbi azt mondta: „Végtelen örömmel tölt el, hogy nyelvünk állandóan gazdagodik. Ebben nagy szerepe van a magyar tájszavak irodalmiasodásának. A tájszavak lassan-lassan beszivárognak az irodalomba, és általánosan használt, mindenki előtt ismert irodalmi magyar szavakká lesznek.” De ma már nincs így. Nyelvünk már nem pompázik, nem leleményesedik, képszerűsége fakul – az irodalom sem meríthet már a népnyelvből, mert azt a Kádár-kori ,,hangjelzéssel közeledő kutya”-szerű körülírások és a kereskedelmi média laza hanyagsága is egy élvezhetetlen, sokszor érthetetlen keverékké kotyvasztotta.
Nem tudom, mit gondolna Kosztolányi, ha olvasná, hallaná azt a hamis köznyelvet, amelyet a pesti média fűz olcsó, bürokratikus szó- és mondatszörnyetegekből, vagy ne adj’ isten elolvasna egy szerződést – azt hinné, kicserélték a szavak jelentését. Hiszen jól tudta, hogy ha elfajzanak nyelvünkben az idegen mondatszerkezetek és szavak, akkor nemcsak könnyebben hasonul nyelvünk az indogermán nyelvekhez, levetkőzve eredetiségét, hanem könnyebben is oldódik a környező nyelvek tengerében, és a magyarság eltűnéséhez vezethet – erre többször is figyelmeztetett.
Ez nem egy sír feletti beszéd; persze megsirathatjuk a veszteséget, de tudnunk kell azt is, hogy a régi szavak a régi életformákkal együtt tűnnek el. Esetlen volna például a régi szakmák szavait használni, ha már nem ismerjük, nem érezzük mögöttük az eredeti tartalmat, a tapasztalat biztonságát. A környezet, amelyben egykor szárba szöktek és virultak, mára már hervadt, meztelen liget, és magunknak hazudnánk felemás feltámasztásukkal.
De az ép nyelvérzék megőrzése érdemes feladat, és erre ajánlok két jó orvosságot. Az első az említett Pesti Hírlap Nyelvőre – egy kis, de tartalmas melléklet. Két részből áll: A helyes magyarság szótárában betűrendben közlik azokat a hibákat, amelyek leggyakrabban éktelenítik el a magyar beszédet és írást – higgyék el, nagy részüket máig elkövetjük –, és megróják a téves hibáztatásokat is, hisz a nyelv sokszor nem következetes.
A tiszta magyarság szótára az elburjánzott idegen szavak magyar megfelelőit sorakoztatja fel. Az a baj, hogy régebben azok a fogalmak, amelyek hozzánk kerültek, megmagyarosodtak, most ősi szavaink is idegenné vedlenek. Kosztolányi ezt úgy mondta volna, hogy nyelvünk újabban elvesztette sarjadzó képességét, életerejét – de megcáfolhatjuk azzal, hogy támogatjuk az olyan kezdeményezéseket, mint a Szómagyarító.hu oldal (érdemes böngészni).
A másik orvosság Gárdonyi Géza Magyarul így! című munkája, amely 1938-ban jelent meg, és a világhálón ingyen elérhető. Ebben eredetien, maró humorral, csípős megjegyzésekkel ostorozza a nyelvi renyheséget, a sok idegenszerűséget – öröm olvasni, ilyen, ha egy jó kedélyű öregúr veszi a fáradságot és leírja észrevételeit nyelvünk állapotáról. Megvallja, ahogy Kosztolányi is, hogy azok a hibák, amelyeket tárgyal, sokszor a saját írásaiban is éktelenkedtek, de ő maga is folyamatosan tanulja a nyelvet, hiszen szerinte aki hibásan beszél, a lélek ellen vét, és sóhajtozik, hogy száz év múlva segédigék nélkül köhinteni sem lehet majd.
A magyar nyelv napja
1844. november 13-án fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelvről és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. Ennek emlékére 2011-ben az Országgyűlés a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át. A napokban országszerte kulturális rendezvényekkel hívják fel a figyelmet a magyar nyelv értékeire. Hanczár János beszédtanár kezdeményezésére tegnap immár ötödik alkalommal ünnepelte közös szavalással a magyar nyelv napját több ezer magyarországi, határon túli és a diaszpórában élő magyar anyanyelvű óvodás is. Balatonfüred kezdeményezésére tegnap 11 órakor egyszerre több száz fiatal mondta el Kisfaludy Sándor néhány verssorát Debrecenben, Gyulán, Kecskeméten, Komáromban, Szolnokon, Vácon, számos határon túli iskolában és Balatonfüreden. A magyar nyelv napja alkalmából Balatonfüred Város Önkormányzata és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia Kisfaludy Sándor versmondó versenyt hirdetett füredi partnervárosok és határon túli iskolák meghívásával és több kiegészítő kulturális programmal. A Tempevölgy folyóirat pedig olyan műveket várt 17–25 év közötti fiataloktól, amelyek a magyar nyelv sokszínűségét, a magyar nyelvben rejlő játéklehetőségeket mutatják be. A nyertes pályaműveket ma 18 órakor mutatják be. Vasárnap a magyar nyelv napi gálaműsoron a Pesti Vigadó dísztermében a kulturális kormányzat és az Anyanyelvápolók Szövetsége által meghirdetett anyanyelvi esszépályázat győzteseinek Balatonfüred városa két különdíjat adományoz. Ezen az ünnepségen adják át a díjakat a Kisfaludy Sándor versmondó verseny győzteseinek is. (MI)