A Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete Szőcs Géza költői életművének legemlékezetesebb darabjait gyűjti egybe. A verseket Fekete Vince, Ferenczes István, György Attila, Lövétei Lázár László, Mirk Szidónia-Kata és Molnár Vilmos válogatta.
„Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Nála mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden: a világ, a nyelv, a szereplők; be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek. És mindennek már neve is volt; nem kellett nevet adni semminek, mert ő már mindent megnevezett” – nyilatkozik a kötetről a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, Fekete Vince.
Mit is jelent e néven nevezés? Egy olyan poétikát, amely egyaránt magába sűríti az erdélyi tájat, de akár bibliai, akár kultúratörténetileg fontos helyszínek megidézésére sem rest elég érzékletesnek lenni, és amely hasonló könnyedséggel emeli ki és meg, lebegteti a verssorok fölött a világirodalmi és a magyar irodalom ismert nagyjainak esszenciáit.
Első olvasásra egyébként igen sok verset sorolhatnánk a közérthető kategóriába, a vendégszövegek, utalások, konnotációk és a saját szövegrészeket is helyenként érvénytelenítő önirónia azonban számos, mögöttes tartalommal rendelkező réteget fed fel. Tehát kiválóan alkalmas arra, hogy állandó olvasmányunkká váljon, mert érdemes a szövegeket többször újraolvasva, lassan fogyasztani, jól megrágni… Szőcs Géza mind a kötött formáknak, mind a szabadverseknek mestere, sőt képes úgy ötvözni e kettőt, hogy sem a stílus, sem a tartalom nem zökken, laza eleganciával tudja szervesíteni a ritmusokat a belső, lélektani tagolásokkal.
A Válogatott versek főleg a Kilátótorony és környéke, valamint a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című kötetek verseit gyűjti magába, azaz a hetvenes évek terméseit, ami különös ellenpontozása lehet a többek között Bertha Zoltán által képviselt álláspontnak, miszerint Szőcs Géza a nyolcvanas évek alkotónemzedékéhez sorolható. Ezek a költemények tehát inkább a zsengébbek közül valók, zsengeségük azonban „csupán” frissességükben és elevenségükben mutatkozik meg, poétikai és bölcseleti tudásuk, hangjuk kifejezetten érettnek mondható. Még annak ellenére is meglepődünk, hogy tudjuk, a költészetben nem ritka a tehetség fiatalon való megmutatkozása, betetőzése. Ezek a versek mindent tudnak, ami ahhoz kellhet, hogy költőjük egy nemzedék meghatározó alkotójává váljék.
E meghatározó hangról írhatnám, hogy olyan, mintha valaki klasszikus idézetekbe popszövegeket és filozófiát keverne, vagy hogy klasszikus és posztmodern egyszerre, mégsem sikerülne a lényegét szemléltetnem, a titokhoz kulcsot adnom. Pedig a nagy kérdés, mely az olvasót tovább s tovább űzi, gyakran ez: mitől jó egy vers, mitől jó épp ez a vers? A költő maga is próbálkozik a válaszadással: „Nem is posztmodern / nem is rosszmodern. / Nem is kopogó / neorokokó. / Testetlen legyen, / s mégis hallható. / Bennszülött legyen, / s egyben marslakó […] testetlen legyen és hallhatatlan, / de érezze őt átfutóban az őszi préri, / bár lába már / a földet sem éri” (A jó vers).