A lemeznek semmi köze nincs a Királyhoz, jó, az egyik dalban tényleg azt énekli egy gyermekecske, hogy Elvis Presley, de ennyi erővel a Süss fel, nap vagy a Zimmezum címet is kaphatta volna a zenemű, elvégre azt is éneklik.
Az alcím már jobban összefoglalja a koncepciót, az alkotó – ha jól értelmezem a CD kísérőszövegét – az internet segítségével szedett össze gyermekmondókákat, körjátékokat, dalocskákat, kiszámolókat hazánkból és a világ minden tájáról. Ezeket egymásra kutyulta, hozzátett néhány valódi(nak hallatszó) hangszert, majd az egészet egy hol pszichedelikus-elszállós, hol megnyugtató, hol fölzaklató elektronikusprüntyögés-miliőben interpretálta.
Kultúrantropológiai kísérletként az az érdekes a produkcióban, hogy a bolygónk legkülönbözőbb pontjain dünnyögött, sokszor nagyon ősi gyermekmondókák milyen szépen összecsengenek közös dallamvezetési és ritmikai gyökérzetükben (akár a népmesék), és milyen remekül egymásra komponálhatóak. Az elektrokutyulás legalább olyan jó játék egy felnőtt muzsikusnak, mint a körben álló gyermekeknek a mondókázás – a kérdés az, hogy hallgatni mennyire jó.
Cserepes Károly nem gyermekkórussal dolgozott (ahogy tette azt nemrég Tóbisz Tinelli Tamás Daliás idők vagy valamivel régebben a Pink Floyd The Wall című lemezén), hanem spontán játszó gyermekekkel spontán készült hangmintákat szedett össze – ha csakugyan jól hallom. Vagyis ilyesmit hallunk, ha elmegyünk egy bölcsőde, óvoda vagy játszótér mellett, netán zsúrt rendezünk hasonló korú gyermekeknek – persze ilyen sokféle nyelvű gyermeket talán tényleg csak az interneten lehet ennyire harmonikus végeredménnyel összeszedni.
Az album egészének atmoszférájára sok példa akad a világzenében, nekem ugyanez a bágyadt, elvágyódó hangulat cseng ki a különleges hangú Juhász Miczura Mónika Mitsoura-szólólemezeiből, és ugyanez az abszurditás például a francia Dragibus teljesen elvont, avantgárd, dadaista gyermekdalaiból (leírhatatlan élmény, ahogy az elszánt és bájos gall hölgy a Se hall, se lát Dömötört nyünnyögi – a magyar és a francia néplélek titokzatos, kultúrtörténetileg még föl nem tárt találkozási pontja ez).
Csakhogy a My Name is Elvis Presley-n nincs igazi főszereplő, a bájos, mondókázó gyermekek bizony nem frontemberek. Háttérzenének vagy afféle tűnődni-meditálni való benső hangtájképnek pedig túl nyugtalanító, fárasztó az összkép. Nagy erény viszont a másik komponens, a kedves, abszurd bolondozás; az Alice Csodaországban olvasásához például tökéletes háttérzene.
Cserepes: My Name is Elvis Presley – children’s games. Fonó Budai Zeneház, 2018.