Halmai Tamást talán már nem kell olvasóinknak bemutatni, Minya Károly nemrég a Lugasban szólt nyelvészeti munkásságáról, jómagam mint irodalmárt méltattam a sokoldalú és nagy műveltségű szerzőt. Halmai ezúttal ritka műfajt választott – a nálam műveltebbek majd kijavítanak, de így, ebben a konkrét formában a dolog teljesen egyedülálló: a 2015-ben elhunyt Fodor Ákos kultikus haikuihoz írt esszéket. A kötet alcíme: Fodor Ákos-olvasókönyv.
Fodor Ákosnak természetesen nem csak haikui kultikusak, ő maga is kultikus figurája a magyar irodalmi életnek – mondják: remete volt, aki sokszor a saját könyvbemutatóira sem ment el. De jelen kötet szempontjából szigorúan véve a haikuszerző személye mellékes (holmi sanda gyanúm van rá, hogy állításommal talán maga Fodor Ákos is egyetértene), hiszen a fókuszban az a gondolati, tudati, megismerési út áll, amit egy-egy rövid haiku nyomdokain egy-egy esszé formájában Halmai Tamás bejár. De idézzük a szerző Előszavát, amely annyira pontos, hogy hozzá képest minden más magyarázat tétova motyogás volna: „Műfaji-világképi formaelvek és szervezőerők (koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika…) várják, hogy szóra bírjuk őket. Az alábbiakban erre teszünk kísérletet – ösztönzés gyanánt is.”
Micsoda ragyogó, már-már az óvatosságig szerény hozzáfűzés ez az ösztönzésről! Pedig ez az egész kötet lényege: ott a mű és ott a gondolat. Tisztán, egyértelműen, mellébeszélés nélkül. Nyilvánvaló: negyven haiku esetében ez egy kényelmesen lapozgatható, füzetnyi könyvecskét eredményez, amit bárhol előkaphatunk jártunkban-keltünkben, míg mondjuk negyven eposszal jóval bonyolultabb lenne a történet. De hát, mint a szerző mondja, ez ösztönzés.
Hogyan is fest mindez? Az egyik oldalon olvasható egy haiku Fodor Ákostól, szemben pedig a haikuhoz tartozó esszé.
Végső soron az egyszeri olvasó arra is választ kap (amennyiben volt ilyen kérdése): miért érdemes egyáltalán Fodor Ákosnak ebben a furcsa, az európai lírai világában egzotikusnak ható, minimalista versformában fogalmazott elmélkedéseit olvasni. Azért, mert ilyen gondolataink lehetnek tőle, mint Halmai Tamásnak.
Aki nem egy vagabund, villoni karakter, nem is nemzetközi konferenciákon sztárolgó, pénzért minden nyelven tudó csodadoktor, hanem afféle bölcs könyvmoly, hatalmas mennyiségű szókincset őrző betűmanó, titkos szövegek gondozója. Ezért nem ad ilyen bombasztikus címet kötetének, mint: „Hogyan olvassunk haikut?” Vagy: „Hogyan vigyünk végig képzettársításról képzettársításra egy gondolati láncolatot egy irodalmi szöveg nyomán?” Egyszerűen azt a címet adja kötetének, hogy Versmeditációk. Versimák is lehetne, de az is túl nagyképű volna szerzőnk habitusához.
Így hát csak meditálgatunk, morfondírozunk, és közben nem vesszük észre, hogy Halmai a megtaníthatatlanra tanít: gondolkodni, látni, érezni a szövegben. Kultúrtörténeti áthallásokat kibetűzni. Összefüggéseket föltárni. Benyomásainkat sifrírozni, észleleteinket megfogalmazni. Ez annyira megtaníthatatlan, hogy számos alkalommal többdiplomás, sokszorosan doktorált, tisztességben megőszült kultúrpátriárkák sem képesek rá.
Azt a tanítást, ami ebben a kötetecskében föltárul, hiába keressük egyetemeken. Hiszen minden akarattal, minden vággyal és minden szándékkal szemben, ami tünékeny életünkben a tudás megszerzésére irányul (Peer Gynttel szólva, azt tudjuk, amit senki sem), szemben áll Halmainak ez a dermesztően egyszerű mondata: „Az univerzum nem ismer birtokviszonyt.”
Halmai Tamás: Versmeditációk – Fodor Ákos-olvasókönyv. Inter Nonprofit Kft. Budapest, 2018.
