Somogyi János nyugalmazott ügyvéd Tanárok és pedagógusok című cikkére nem tudok nem reagálni (Magyar Idők, március 23.). Egyrészt egyetértek vele abban, hogy a „tanszabadság” bajnokai valójában igen távol állnak a mai iskola világától, és külön köszönöm, hogy szóvá teszi bizonyos tanárok órai visszaéléseit. Módszertani tanácsai viszont nem sokat segítenek nekünk, gyakorló pedagógusoknak. Arra mégis jók, hogy néhány tényleges problémára felhívják a figyelmet, és elindítsanak egy mindenképpen hasznos párbeszédet pedagógusok és nem pedagógusok között.
Az idegennyelv-tanítás kérdéseivel foglalkozzanak azok, akik ehhez értenek. Magam a szerző által felvetett három témára szeretnék kitérni: 1. szeretet, 2. érdekes előadásmód, 3. büntetés.
A 34. évet töltöm pedagógusi pályán, de szomorúan látom, hogy akár a liberális, akár a konzervatív kívülállók szólalnak meg, a „szeretet” bűvös szavát vágják a fejemhez, anélkül, hogy az ehhez tartozó másik bibliai fogalom, az „igazság” elhangzana. Ha bármelyiket kijátsszuk a másikkal szemben, bajok vannak.
Régi nagy tanáregyéniségekkel én is tudok példálózni. Velük vélik megmagyarázni, hogy nem kell a gyerekeket büntetni, ha van „felkészültség, rátermettség, kiváló előadásmód”. Csak azt felejtik el, hogy azok a nevelők milyen munkafeltételek között tették a dolgukat, és milyen körülmények között vagyunk mi pedagógusok. A békebeli középiskolai tanár legfeljebb három órát tarthatott egyfolytában törvény szerint, utána feltétlenül lyukasóra következett, és nem délután négy körül szédült ki a nyolcadik órájáról. Ha én meglobogtatnám a tankönyvet, hogy „ezt nem kell megtanulni”, másnap a szülők bejönnének az iskolába, hogy miért vásároltattuk meg velük. Érdekes, hogy a szerző által említett lenyűgöző előadó éppúgy biológia szakos volt, mint az én tanárom, akinek az óráján meg tudtuk jegyezni a tananyagot. Vajon a matematika, a magyar nyelv és a kémia tanára megtehette volna ezt ugyanígy?
A szerző bizonyára csak azt akarta kiemelni, hogy megfelelő módszerrel nagyon meg lehet szerettetni a témát, és meg lehet könnyíteni a diákok dolgát. Én viszont azt fűzném hozzá, hogy kíváncsi lennék, a régi nagy tanáregyéniségek hogyan találnák fel magukat a mai körülmények között. Ismertem olyan kollégát a 80-as években, aki elaludt a saját óráján, mégsem lett belőle botrány. Mások voltak az emberek…
Tanítottam irodalmat, nyelvtant, történelmet, hittant, társadalomismeretet; voltam tanár általános iskolában, különféle szakközépiskolákban, 4, 6 és 8 osztályos gimnáziumban, a felnőttoktatás néhány változatában, működtem osztályfőnökként és kollégiumi nevelőként, tanítottam magyarra idegen anyanyelvűt, tartottam egyetemi előkészítőt és fakultációt, korrepetáltam lemaradókat, és tettem mindazt, amit rám bíztak.
Talán tudok érdekesen és gyermeknyelven beszélni, ha le tudtam kötni egy 400 fős általános iskolás közönséget megadott történelmi témáról; olyan gyerekekről van szó, akik még nem tanultak történelmet, és akikkel akkor találkoztam először. Soha nem láttam még olyan figyelő tekinteteket és leesett állakat! De a szemem sarkából azokat a kisdiákokat is észrevettem, akiknek még az is nehezükre esett, hogy fél óráig megüljenek. Nem hiszi el a kívülálló, hogy a pedagógusnak mekkora energiájába kerül a küzdelem a sokféle adottságú gyermekkel!
Sok minden voltam, de sajnos szociálpedagógus és gyógypedagógus nem vagyok. Pedig úgy látszik, annak kellene lennem. Liberális oktatási nagyjaink jóvoltából mindenki mindenhová integrálva van, és így mindenkit, kiválót és lemaradót egyaránt lehúznak a körülmények. Igen sok a különböző sajátos nevelési igényű diák, és kevés az ilyen irányú pedagógusképzés. Ha Németh László ma élne, és ismét felméréseket végezne a „Medve utcai polgáriban”, döbbenetes eredményre jutna a gyermekek testi és mentális egészségét illetően. Ha nekünk, anyanyelvtanároknak nem hisznek, kérdezzék meg a testnevelőket.
A média által nevelt gyermeket már nem lehet a régi eszközökkel nevelni. Aki szinkronizált filmen tanulta az anyanyelvét, annak nemcsak az írás és olvasás, hanem már a beszédészlelés is probléma. Lehetne még sorolni a szemrontó tableteket és képernyőket, a fülrontó fülhallgatókat, a mozgáshiányra nevelő mindenféle eszközöket, a figyelem- és memóriazavar megannyi forrását. A gyermeknek már az anyaméhben károsodik az idegrendszere a külső behatásoktól.
Erről miért nem beszél a közvélemény? Higgyék el, kedves kívülállók: azok a tanárok, akik maguk is szülők, ismerik gyermekeiket és saját koruk szellemiségét, eleget törik a fejüket, vajon mi érdekes a mai agyonszórakoztatott gyerek számára! És vajon mi érdekes nem egyszer, hanem tartósan! Ebben kellene őket segíteni!
A büntetés és fegyelmezés nagyon összetett probléma. Arról nem beszél senki, hogy fejkvótáért és tankötelezettségért hány olyan diákot takargatunk és melengetünk, akiket a nagy tanáregyéniségek idején már régen kitettek volna az adott iskolatípusból. Arról sem, hogy a diákönkormányzatok milyen erőt jelentettek, maguk a tanulók milyen eredményesen és milyen öntudatosan tudták fegyelmezni egymást.
Nagyon örvendetes, hogy vannak még konzervatív értékeket valló emberek, akiket érdekel az iskolaügy. De vajon a konzervatív értékeket lehet-e liberális módszerekkel és liberális jogi környezetben átadni? Ezen kellene együtt gondolkodni.
A szerző tanár
Kedves Tanárnő!
Köszönöm az írásomnak szentelt megtisztelő figyelmét. Nincs különösebb vitám önnel, nem gondolom, hogy manapság könnyű helyzetben lennének a gyermekeket lelkiismeretesen nevelő tanárok, oktatók. Az általam említett problémák létét ön sem vitatja, bár a szeretet és az igazság fogalmát összekapcsolja. Szerintem viszont a nevelés alapfeltétele a szeretet, ami nélkül nem lehet eredményt elérni. Az iskolában sem. Ehhez képest a gyermekek szeretetének fontossága minimális szerepet kap a pedagógusok képzésében és az iskolák oktatási-nevelési gyakorlatában.
Szívélyes üdvözlettel:
Somogyi János