Csákányos, kalapácsos, emberek léptek az elárvult deszkákra 1956 őszén: elkezdődött az akkor Dérynének nevezett miskolci színház felújítása. Az októberi forgószélben a hajléktalanságra jutott színészek alá új dobogó került. Akinek hajlama és indulata volt, föllépett a történelem ácsolta deszkákra.
A színházi társalgó és kávézó szintén kimúlt. Megsokasodtak a színházon kívüli fellépések, irodalmi estek. A Széchenyi utcai Roráriusz cukrászdában nemcsak a karimás kalapban híg kávé mellett trónoló színésznagyság, Bánhidy Jóska bácsi biccentgetett hódolói felé, hanem Sárközi Sándor színész-lapszerkesztő is itt fogadta szerzőit. Szirtes Ádám a filmeseket vendégelte meg, Hubay Miklós pedig itt tárgyalt a Római karnevál miskolci színreviteléről. (A drámát 1967-ben mutatták be.)
A nagy színház bezárása után csak a Kamaraszínház szegényes nézőtere, kiszolgált színpada visszhangozta a színészek szívre törő szónoklatait. A „titkárság” nem volt nagyobb egy polgári lakás előszobájánál, a decens igazgató, Mészöly Tibor leginkább a főváros színiköreiben múlatta az időt. Az albérletes színészek szintén Budapestre vonatoztak. Csak az állandó lakos művészek szolgálták az önhibáján kívül térdre esett Tháliát.
Ötvenhat novemberében, magam mögött hagyva az októberi napok újonc forradalmároskodását (újságíró–magyar szakos voltam az ELTE-n), az Igazság című lapnál felkínált szerkesztőségi állást, Kazimir Károly hívására dramaturgnak álltam.
A miskolci színház főrendezőjét még a Színművészeti Főiskoláról ismertem, akinek hívása megtisztelő volt. A színház 1956/57-es évadának műsorterve már komplett volt, tulajdonképpen a készbe ültem be. De október nem ismerte a tökéletes állapotot. A miskolci színészek is bekapcsolódtak a demonstrációkba, eközben a társulat megszokott összhangja meggyengült, a forradalom városi epizódjaiban szerepet nem vállaló művészek hazautaztak.
A műsorrend felborult. A színház a forradalom napjaiban visszavette története során kiküzdött nevét, a Miskolci Nemzetit, amelyet még akkor szerzett meg, amikor színművészetének és repertoárjának minősége, tartalma „nemzeti” volt. Déryné méltó neve a Kamaraszínházra testálódott.
Emlékeim szerint az évad Sarkadi Imre Szeptembere és Karinthy Ferenc Ezer év című drámáján kívül meglepő újdonságot nem ígért. Bár Téry Tibor balettmester három egyfelvonásosa, a Babatündér, A rózsa lelke és a Bolero – a barbár színpadi körülmények között – primőrnek számított a miskolci publikumnak. Érdemes szóba hozni a másik merész vállalkozást, Az ember tragédiáját, amely Mészöly Tibor álma volt.
A színidirektor, tekintettel a mű körüli budapesti, tiltásba torkolló perpatvarra, merész és bátor cselekedetnek szánta Madách művének színrevitelét. Zolnay Zsuzsa lett volna Éva, Ádámot Szirtes Ádámra, illetve Győrffy Györgyre osztották, Lucifert Beleznay István, illetve Nagy Attila alakította volna. (Szereposztási merészség: a daliás Nagy Attila nem Ádám, hanem Lucifer!) Október 10. és 25. között zajlottak a próbák, de az időhatárból sejthető, a munka igencsak zaklatott volt. Mészöly igazgató nem látta be, hogy az ideiglenes játszó- és próbahelyek képtelenek befogadni a Tragédia gigászi szereplőgárdáját. A bajt tetézte, hogy október 23-án, 24-én a társulat egy része elutazott, a koreográfus Bodrogi Zoltánt, a színészek közül Máthé Évát, Nagy Attilát új színtérre csábította október szorongató ideje. A műsorterv e darabjának a sorsáról ijedt sietséggel a történelem döntött.
(A Tragédia – Orosz György modern rendezésében – csak 1963-ban került színre.)
A Bánk bán gyors és váratlan bemutatóját (némi dramaturgi bűvészkedéssel) a forradalom hajtóereje vitte színpadra. A Madách-mű „kimúlása” után egy héttel megkezdődtek Katona darabjának a próbái. Ketten gyürkőztek neki a feladatnak. Ily módon két „bemutatója” is volt nemzeti drámánknak. Az egyiket Mészöly Tibor rendezte. A direktor kettős szereposztásra gondolt, eszményi Bánkja Nagy Attila lett volna, aki a forradalom miskolci szereplői között csúcsra kerülvén, tagja lett a Borsod megyei munkástanácsnak.
A másik kiválasztott Győrffy György volt.
December 9-én Sásdi Sándor Cseresznyevirág című színművének előadása a Borsodi Nyomda előtti polgári tüntetés miatt félbeszakadt, ekkor még az utca uralta a hangulatot, a 14-ére kitűzött Bánk-bemutatót elhalasztották. A január 10-re áttett Bánk rendezését Kazimir Károly filozófiájával felerősítették. Ennek lélektani hátterében az állott, hogy a társulat orosz invázió utáni dackorszaka felerősödött, a vacogó hatalomnak egy még erősebb, „harciasabb” Bánkkal akart felelni. A színház azt remélte, hogy Nagy Attila, akit 1956. november 10-én letartóztattak, majd néhány nap múlva szabadon engedtek, már nem lesz kitéve több zaklatásnak.
A Bánk bán műsorra tűzését melegen üdvözölte az Észak-Magyarország színikritikusa. Tette ezt olyan légkörben, amikor a szerkesztőség spenóthuszárai „visszafoglalták” széküket, és „ellenforradalmi” rémmesékkel halmozták el olvasóikat. Hajdú Béla, aki emblematikus figurája volt a kulturális újságírásnak Miskolcon, nem fordított hátat október szellemének, amikor rokonszenves közönséghívó előzetesében arról írt, hogy „Katona József kora magyarságának kiáltja: nincs más út, mint a forradalmi cselekvés útja.”
A Bánk bán előadásai a kijárási tilalom miatt késő délután kezdődtek. A közeli Pingyomtetőn lévő szovjet parancsnokság irányából érkező kósza fegyverropogás hangja még elérte a belvárost, de a színházban mindig telt ház volt. (A polgári ellenszegülés behúzódott a teátrum falai közé.)
És kitörő taps a korérzékeny mondatok után. A siker hőfokát az is növelte, hogy Bánk és Petur bán „véd- és vádbeszéde” elvesztette eredeti dramaturgiai hangsúlyát, a Nagyúr „mindenben gyanakvó tekintete” egyértelművé vált, azonosult Petur panasztételével.
Utoljára 1957. március 15-én volt színen a Bánk bán Miskolcon, de ekkor már Győrffy Györggyel, mert Nagy Attilát március 9-én ismét letartóztatták. Nem foszthatom meg a kései utókort a történelmi előadás névsorolvasásától:
II. Endre Csiszér András volt, Gertrudist Takáts Anna alakította, Ottót a város hölgyeinek örök kedvencei, Simor Ottó és Viktor Gedeon vitték színre, Melindát a sokoldalú Vargha Irén formálta meg, Petur bán Farkas Endre által vált jelentőssé. Biberachot a sokarcú Beleznay István alakította (néhányszor Őze Lajos, a társulat egyik vezető színésze ugrott be „lézengő ritterként”), Szirtes Ádám (mai szlenggel király volt a színi csapatban) Tiborc-panaszlását a nézőtér szűnni nem akaró tapsa kísérte, e jutalomban osztozott Tatár Endre is, aki másodszereposztásban játszotta Tiborcot.
A Miskolci Nemzeti Színházban (csak emlékeztetőül, a históriai nagy színház az átépítők rombolását nyögte), annak megkopott Kamaraszínházában ez idő tájt felkelt, kifeszítette derekát a térdeplő Thália.