Ráadásul zseniális offenzívába: nem lehet ugyanis azt mondani, hogy túl sokat kockáztatna. A magyar nép minden felmérés szerint (egy törpe minoritástól eltekintve) nem vitatkozik kvótaügyben a kabinettel, sőt szorosan felsorakozik mögé. Azt, hogy a valóságtól elrugaszkodott szemforgató brüsszelliták konfúz elvek alapján, miután lefölözték a káderkínálatot, maradékelven mindenféle gyanús egzisztenciát importáljanak magyar földre az állítólagos emberbarátság jegyében (aminek természetesen semmi köze a művelt, de szaporodni és reprodukálódni nem kívánó Nyugat küszöbönálló akut munkaerőhiányához), annyira kívánják, mint púpot a hátuk közepére. Második blikkre viszont valószínű: a népszavazás (felőlük nézve) halálos veszélyét nagyon is felismerték, s azért e szómágiaszerű címadás. Végigfutott az agyukon, mi várható a következő hetekben és hónapokban: olyan kampány, amelyből a kvótaellenzék csakis szétzilálva, a kvótapárti kormányoldal pedig megerősödve, ciklusközi legitimációval jöhet ki. Mit lehet ilyenkor tenni? Nosza, vegyük kölcsön a sikeres (amúgy a régi MTK-pályán forgatott) hollywoodi futballfilm címét: Menekülés a győzelembe.
Persze félrevezető volna mindezt puszta belpolitikai játszmává silányítani: jóval több ez annál. Hogy mást ne mondjak: uniós játszma, összeurópai játszma, atlanti játszma is egyben. E pillanatban nemcsak Pozsonyban, Prágában és Varsóban, de kicsit odébb, Brüsszelben és Berlinben, sőt Washingtonban és Moszkvában is lázasan vizsgálják az elemzők: a budapesti referendum mennyire siettetheti Angela Merkel valószínűsíthető nyugalomba vonulását. Jómagam nem gondolom úgy, hogy a mi kvótaszavazásunk ügydöntő volna a jelenlegi szuicid uniós politika, a junckeri permanens szalonspicc lomtárba kerülésében; de mindenképpen egy apró kárpitosszeg a képmutató Willkommenskultur koporsójában.
Kissé kedvetlenül ismételgeti imamalomszerűen az ember: a menekültkvóta pótcselekvés, amely arra hivatott, hogy elterelje a figyelmet a módszeres uniós határvédelem bűnös elszabotálásáról. Keresztény ethoszra hivatkozik, miközben a kereszténységet látni sem akarja az uniós alapokmányokban. Azonkívül kivitelezhetetlen: ha a törökökkel és másokkal kötött antidemokratikus, az uniós polgárokat módszeresen megkerülő kamarillaalkukban meghatározott kvótamenekülteket hatalmi szóval szétterítik a tagországokban, hogy ne csupán a gyarmatosítók fizessenek a történelmi bűnökért, a légiesült határok miatt minden szétterített menekült másnap visszamehet Németországba, Ausztriába meg Svédországba. (Nagy-Britanniába már nem, mert ott karakán nemzeti, érdekvédő kormányzás van.) Az akciónak akkor van értelme, ha a mestertervben a légiesült határok felszámolása szerepel, aminek csak az első stációja a „kapu szárnyakkal”. Faymann osztrák kancellár e tekintetben épp olyan antidemokrata köpönyegforgató, mint Renzi olasz kormányfő, firenzei expolgármester, aki az uniós támogatásoktól fosztaná meg ama józan uniós tagországokat, amelyek ellenállnak a kvótakórnak.
Az a helyzet, hogy jelenleg Közép-Európa védelmezi a nyugati demokráciát, míg az önfeladó Nyugat megannyi Medicinek képzeli magát. Számukra a népszavazás azért veszély, mert a népfenség elsöpörheti az arisztokratikus háttéralkukat. S Budapest után könnyen jöhet Pozsony, Prága, Varsó is: újabb kárpitosszögek. Hajrá, Közép-Európa; hajrá, magyarok!