Népmesei a hangulat: a helyzet miatt a síró-nevető király jut eszembe. Mert valóban lehet gúnyosan kacagni azokon a csúsztatásokon és hazugságokon, amelyeket a nagy egyesülés centenáriumára készített propagandafilmen a románok maguk is kipécéztek. Buta kommunikációs szakemberek mindenütt lehetnek, s a kilencvenes évek előtt övék volt a világ.
Helytálló Cristian Tudor Popescunak a Digi 24 hírtelevízióban kifejtett véleménye, hogy ezt a filmet a kommunista diktatúra utolsó éveiben is készíthették volna, és Nicolae Ceausescu diktátor nagyon büszke lett volna rá. Akkoriban a mégoly durva hibákat sem lehetett volna leleplezni. Ma azonban Románia legalább ebben a tekintetben előbbre tart.
Hogy érthető legyen az egész történet, egy olyan négyperces filmről van szó, amelyet először Gyulafehérváron, a kormány kihelyezett ünnepi ülésén vetítettek le. Nem szól róla híradás, de feltételezem, hogy a díszbemutató óriási siker volt, a kormánytagok és kíséretük vastapssal jutalmazták a készítők igyekezetét.
Nézzünk a kolozsvári Krónika összeállítása nyomán néhány szarvashibát! A cél világos volt: be kellett mutatni Románia nagyszerűségét. Csak azt nehéz felfogni, hogy akkor miért Norvégiában kellett farkast és Oroszországban búzamezőket fényképezni?
A film bemutatja Traian Vuját, mondván, hogy ő elsőként Romániában emelkedett magasba a levegőnél nehezebb géppel. Ebből annyi igaz, hogy Traian Vuja román nemzetiségű, valóban a repülés egyik úttörője, de nem Romániában szállt fel, hanem Párizsban, nem ő volt az első repülő, és bánsági magyar állampolgárként nem sejthette, hogy szülőföldje a nevezetes esemény után tizenkét évvel később megfogalmazza majd az igényét, hogy Romániához tartozzék. Megtudhatjuk a filmből, hogy Európában elsőként Romániában kapott villany-közvilágítást egy város. Igaz, hogy a New York-i Broadway 1880-as sikeres villanyvilágítása után 1882-ben Európa nagyvárosaiban sorra tértek át az utcai villanyvilágításra, így 1884-ben Magyarországon – Budapestet jóval megelőzve – Temesváron is, de ehhez Romániának semmi köze nem volt.
Mindez okot ad a nevetésre, még ha kicsit kínjában is nevet az ember. De miért sír a népmesei király másik szeme? Ha egy nemzet hazája területi növekedésének a centenáriumát így mutatja be országnak-világnak, ha idegen tollakkal ékeskedik a maga valóságos értékei helyett, akkor annak az országnak nincs önbecsülése, s akkor alkalmatlan arra is, hogy a „Hogyan tovább a következő száz évben?” kérdésről értelmes párbeszédet lehessen vele folytatni. Pedig erre múlhatatlan szükség volna, mivel abban vagyunk kölcsönösen érdekeltek, hogy Erdélynek és Romániának sikeresebb száz éve következzék.
Egyetlen vigasztalót lehet mondani a síró szeműeknek. Épp azt, hogy ezek a fenti hibák nyilvánosságra kerültek, és a román nyelvű médiában is nagy nyilvánosságot kaptak. Vannak tehát világosan látó, értelmes emberek. Az ő barátságukat érdemes keresni, rájuk lehet építeni, velük meg lehet találni a közös érdeket. A történtekért a magam részéről még hálás is vagyok, mert így érzékeltetni lehet, hogy a megbékélésnek az igazságon kell alapulnia, nem a másik kritika nélküli elfogadásán. Viszont a hazudozók miatt nem adjuk fel a megbékélésre és együttműködésre való igényünket, hiszen nem csak a régi világból itt maradt „utóvédemberek” alkotják a román nemzetet. Még ha a tudományos akadémia elnöke is adott szakmai tanácsokat ehhez a filmhez, mégsem vagyok hajlandó néhány elcsapni való „szakember” miatt elítélni egy egész nemzetet.
A szerző a Charta XXI megbékélési mozgalom alapítója