Általános vélekedés szerint az Újszövetség a szereteten alapul, míg az Ószövetség a szemet szemért, fogat fogért szemlélettel nézte a világot. Ez csak bizonyos fokig igaz. „Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is, kemény számadást tart vele bűneiért. Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozzál, és neked is megbocsátják vétked.” Olvasható mindez a Sirák fia könyvében (Sir 28,1-2), majd két évszázaddal a Mi Atyánk megfogalmazása előtt. Sokan mondják: én erre képtelen vagyok.
Így azután sértés sértést, bántás bántást követ, s az ördögi körből nehéz kitörni. Itt Közép-Európában épp ebben a bajban vagyunk. Mentséget magyarként abban keresünk, hogy nem mi kezdtük a sértegetést. Biztos ez?
Széchenyi Istvánnak A Kelet népe című írása önvizsgálatra késztet.
„Mind addig, míg tótnak, németnek ’sat. apárul fiúra átszállt bizony már igen rosz szagú ereklyeként csak azt pengetik fülébe, csak azt törik meg nem szünőleg orra alá, hogy a’ tót nem ember, graeca fides nulla fides, és a’ svábot elijesztő vázként már a’ gyermeki velőbe csepegtetik be mint valami felette ocsmányt; mind addig, míg illy ’s számtalan efféle, émelygést okozó, nem könnyen mondhatni »hová: büntető vagy őrült-házba inkább illő« tettei ’s agyafurtságai némi kormányozni csekély magukat nem tudó, ’s még is nemzeteket reformálni akaró elbízottaknak a’ divatbul gyökerig ki nem kopnak, mi egyedül a’ köz megvetés mindent lesujtó hatalma által történhetik; mind addig ne követeljünk hozzánk hajlamot, vagy éppen irántunk őszinte részvétet. Mind ez csak az időnek lehet munkája, de korántsem a’ magára hagyott időnek, hanem azon jövendőnek, melly köz alkotmányi kifejtés által, a’ csinosodásnak magasb fokára is emeli a’ magyart.”
Nem könnyű olvasmány, formailag sem, mert a régi helyesírás, a szóhasználat és a bonyolult körmondatok fokozott figyelmet kívánnak. De a tartalmat sem könnyű elfogadni. Szlovák, román részről gyakran megfogalmazzák, hogy mi magyarok lenéztük, lenézzük őket. Mivel ma a legtöbben nem magas lóról beszélünk velük, őseink nevében is visszautasítjuk a vádat. De lám, a legnagyobb magyar nekik ad igazat.
A „tót nem ember” kifejezést – a krumpli nem étel kiegészítéssel – magam is hallottam gyerekkoromban. Széchenyi kizárná a közéletből azokat, akik lenézik a nem magyar ajkúakat. A célt, hogy a gőgösködők kikopjanak, csak a közmegvetés mindent lesújtó hatalma érheti el. Enélkül nem várhatjuk, hogy az érintett népek őszinte barátaink legyenek. Ez pedig magától nem következik be, ezen munkálkodni kell.
Százhetvenhat éve tehát akadt magyar, s épp a legnagyobb, aki szerint a többi nemzet lenézése csak bajt hozhat ránk. A sebek, amelyeket a XIX. század ejtett a szomszédokon, és amit a XX. mirajtunk, nem hegedtek be. Mindig akadt, aki aljas politikai okból feltépte azokat.
Lehet, hogy épp sebeink kölcsönös feltárása indítja meg a gyógyulás folyamatát? Lehet, hogy ez lesz a jelenleg inkább újabb sebek osztogatásával fenyegető centenárium pozitív hozadéka? Nem látunk a jövőbe. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy mindent szó nélkül tűrő meghunyászkodás nem megoldás. Pedig úgy kell eljutnunk 2020 végéhez, hogy az évforduló ne mérgesítse el a többi nemzettel való kapcsolatainkat.
Ha a józan eszünket használjuk, akkor a ma élő szomszéd népekre személyükben nem haragudhatunk sem területeink elvesztése, sem az eleinken esett méltánytalanságok, sem a népirtásnak számító vérengzések miatt. Mi sem vállaljuk az eleink által elkövetett hibákat és bűnöket. Ha párbeszédet szeretnénk, akkor annak a tényekkel kell foglalkoznia és nem lehet személyes töltete.
Ez az első feltétele a sikeres párbeszédnek. Ezáltal elkerülhetjük az oly könnyen kialakuló gyűlöletet. Meg kell viszont fogalmazzuk azt, ami nekünk fáj, és meg kell hallgassuk, hogy másoknak mi a panasza. Ez a megértés fázisa, a sikeres párbeszéd második feltétele.
A harmadik a legnehezebb. Az őszinte szembenézés a múlttal. Aminek az kell legyen a következménye, hogy a hibákat elismerjük, a múltbéliekért bocsánatot kérünk, a még velünk élőket pedig megpróbáljuk elhagyni. Persze erre sokan nem lesznek képesek.
Nagy kérdés, hogy tudunk-e Széchenyi nyomán olyan közvélekedést teremteni, hogy az „őrült-házba” illő tetteket elkövetők a divatból kikopjanak. E folyamatnak van a családokra háruló része: ne szálljon apáról fiúra a vágy, hogy borsot törjünk a Kárpát-medence többi népének orra alá. Ne csepegtessük a „gyermeki velőbe” az előítéleteket.
A folytatás már nem csak rajtunk múlik. Ha ugyanis az említett három lépésen túl vagyunk, akkor haladhatunk tovább, ha mindezt a szomszéd nemzetek is megtették. De itt is szükségünk van némi önmérsékletre.
Nem reális az az elvárás, hogy a valósággal való szemebnézés és az önmagunk hibáinak fel- és elismerése egy nemzet minden egyes tagjában megtörténjék. Nálunk sem így lesz. Az előttünk álló három évben még az sem érhető el, hogy a nemzeti önismeret a népesség zömében a tényekre alapuljon. Keressük azokat, akik nyitottak előítélet nélkül vizsgálni a múltat és előítélet nélkül nézni a szomszédaikra. Azokkal próbáljunk szót érteni, akikkel lehet. Minden nemzet józanabb fele a saját elvakultjaival vitázzon, ne a másik nemzetbeliekkel.
Ahhoz, hogy 2020-ban Közép-Európa ne az egymás ellen acsarkodás térsége, ne az etnikai lőporos hordón üldögélő öngyilkosok földje legyen, nem lesz elég az előítéletek felszámolására törekedni.
Ehhez idő kell, de ahogy Széchenyi fogalmazott, nem magára hagyott idő. Az időt arra kell használnunk, hogy közös múltunkkal ismerkedjünk. Gabriel Andreescu román politológus professzor például a kommunista múlt feltárását szorgalmazza, szerinte van valami hatalmas erő a két közösség együtt szenvedésében. Olyan múlt ez, mely képes összekötni bennünket.
Persze nem új dolog ez, a Németh László-féle tejtestvériség lényegéről van szó. Összetartozunk azokkal, „akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk”.
A Kárpát-medence népei közötti megbékélést célul kitűző Charta XXI Mozgalom honlapján Ioan Varna nagybányai festő elmondja, hogy „az állampolgárság mellett az őseim múltjának tiszteletéből és a magyar miniszterelnök iránti tiszteletből határoztam”. Hogy a centenárium kapcsán mit lehet tenni, hogy a múlt kettős megítélése ne újabb sebeket okozzon, kitérő választ adott: „Ennél a kérdésnél pszichológusok, történészek és egyházvezetők – az összes felekezettől – kéne adjanak választ, tanácsot.
Hátha lenne az eredményből egy nagy csoda!” A nemzetek közötti kapcsolatokról való véleményét pedig így foglalta össze: „a Duna völgyében élő népek tegyék félre az irtózatos konokságukat és a borzasztó gőgjüket, és ezek helyt tartsanak össze és bocsássanak meg egymásnak. A volt nem tér vissza!”
Igen. Csak egymással összefogva állhatjuk meg helyünket az egész Európát fenyegető – nem meteorológiai – viharban. Ha az első világháború centenáriumán a hajdan volt Monarchia területén a sorsközösségre kerül a hangsúly, akkor bekövetkezik a csoda, és a következő száz év mindannyiunk számára szerencsésebb, boldogabb lesz.
A szerző a KDNP tiszteletbeli elnöke, a Megbékélési Mozgalom alapítója