Amikor Roncalli bíborost 1958-ban pápává választották, első ünnepélyes bevonulása során a tömegből valakinek sikerült a közelébe férkőznie, ám a testes pápa látványa akkora csalódást keltett benne, hogy hangosan megjegyezte: „Nahát, milyen kövér!” A jó humorú XXIII. János meghallotta a bírálatot, sőt két áldás között állítólag még válaszolt is: „Asszonyom, a konklávén nem szépségkirálynőt választanak, hanem pápát.” A történet alighanem a képzelet szüleménye, mint ahogyan a pápás anekdoták jelentős része szintén.
Valószínűleg már Ferenc pápáról is seregnyi érdekes apróságot tud bárki felidézni, s ezek terjesztésében talán a szentszéki médiapolitika alakítóinak is lehet szerepük. Jorge Mario Bergoglióról mindenki tudja, milyen puritán módon élt világéletében, hogy bíborosként gyakran utazott busszal, villamossal, olykor maga főzte ebédjét, s az is kiszivárgott, hogyan „szökött el” testőrei elől megválasztása után, hogy a Santa Maria Maggioréban egyedül imádkozhasson. Ez a „legendárium” nem biztos, hogy a lényeget érinti. A kis színes anekdoták ugyanis legfeljebb közvetve árulkodnak a különleges korról, amely szokatlanul éles döntési helyzetbe kényszerítette a Szentszéket. A kor lényege csak nagyon közvetve ragadható meg a Szent Márta-ház menzájának műanyag tálcájával, de még a leszboszi menekült gyerekek megható filcrajzaival is.
A katolicizmus Nyugat-Európában összeroskadt, a tridenti plébániai rendszer működésképtelenné vált. Az 1950-es évek közepétől a gazdaságilag fejlett országokban a katolikusok egyre nagyobb tömegei gondolták úgy, hogy nem életüknek kell az egyház hitéhez igazodni, hanem az általuk újrafogalmazott hitnek az életükhöz. A közvélemény-kutatások szerint mára számos nyugat-európai egyházmegye hívei gondolnak homlokegyenest mást, mint ami a római katekizmusban olvasható. És ez a gazdag és befolyásos világ – olykor papjaikkal és püspökeikkel együtt – alkalmassá vált a komoly nyomásgyakorlásra. Egyre határozottabban követelik, hogy a Szentszék változtasson elavult egyházfegyelmi gyakorlatán, morális és szentségteológiai tanításán. Összességében maga az európai kudarc követeli a hit Szentszék által megfogalmazott mielőbbi korrekcióját. A nagy revíziót.
E küzdelem látványos tere a közelmúlt rendkívüli és rendes püspöki szinódusa volt. Bevezetőjében Ferenc pápa mindenkitől őszinteséget kért, a szinódus lényegének nevezte a nyílt párbeszédet és a bölcsességet, az apostoli és tanbeli buzgóságot. Kiemelte, hogy a püspöki szinódus nem konferencia, ahol egyezségek köttetnek a siker elérése érdekében. A párbeszéd azonban elég furcsán alakult. A szinódust megnyitó Walter Kasper bíborosról például egy interjú nem nyilvánosság elé szánt részéből kiderült, hogy úgy véli, képtelenség a homoszexualitásról beszélni az afrikai püspökökkel, mivel a téma számukra tabu – és egyébként „nem nekik kellene megmondani, hogy mit kellene tennünk”. Persze mindezt szigorúan csak négyszemközt!
Ebből a kiindulópontból természetesen lehetetlen párbeszédet folytatni. Viszont világos, hogy a homoszexualitás egyházi megítélésének megváltoztatása érdekében a pápa bizalmasa, a kiváló teológusnak tartott Kasper nem tartja járhatónak a Bergoglio kezdeményezte szinodalitást. És az is egyértelmű, hogy ennek ellenére változást szeretne – nyilván azért, mert igény van erre. Csakhogy ez még akkor is lehetetlen, ha tekintélyes emberek, alkalmasint papok vagy püspökök állnak sorompóba a cél megvalósítása érdekében. A lényeget érintő változtatásra nemigen fogható rá, hogy az csak az örök tanítás változó korunkhoz való igazítása.
És persze előfordulhat, hogy egy egyházmegye, vagy akár maga a tanítóhivatal ad ki a hitletéteménnyel ellentétes állásfoglalást. Volt idő, amikor Liberius pápának is, Szent Atanáznak is száműzetésbe kellett vonulnia, mert az ariánus eretnekség döntő fölénybe került a keresztény világban. „A földkerekség megdöbbenve vette észre, hogy ariánus lett” – írta Szent Jeromos. Ám a hitletétemény sem jelentős anyagi háttérrel, sem politikai vagy katonai nyomásgyakorlással, sem demokratikus, többségi szavazással nem változtatható meg. Sőt még az is lehetetlen, hogy a teljes elvallástalanodás miatt egyszerűen múzeumba kerüljön és eltűnjön. Ezért nyammognak csalódottan a baloldali beszélgetőműsor nyugdíjas telefonálói, ha a katolicizmus számukra különösen ellenszenves részéről, a magyar egyházról és annak vezetőiről esik szó.
Napjainkra a gazdag európai országokban meggyengült a katolicizmus, ezzel egyidejűleg új kultuszok terjedtek el a földrészen. A tanítás egyéni élethelyzetek szerinti átértelmezése miatt összeroppantak a családok, s a népesség rohamos ütemben fogyni kezdett. A politika irányítóit a katolikus hit meggyengülése nem nagyon aggasztotta, s helyi egyházak vezetői – részben talán saját kudarcos tevékenységük leplezésére – szintén csak ideiglenesnek vagy jelentéktelennek tekintették a problémákat. De a több évtizede tartó népességfogyás – az ázsiai ipari kiszervezések ellenére is – a gazdaság, a kereskedelem és a szolgáltatások változatlan szintű fenntartásának akadályává vált.
Elsőként Délkelet-Európából, majd Észak-Afrikából várták és kapták meg a munkaerőt – ki tudja, hosszú távon milyen zavarokat okozva ezzel a helyi társadalmakban. Az európai katolicizmus mélyülő válsága miatt azonban a török, délszláv és algériai vendégmunkások, majd betelepülők nem voltak elegen; további munkaerőre lett szükség. A profitmaximalizálás szándékát csak nagyon közvetett erkölcsi érveléssel lehet támogatni. Viszont az életveszélyből menekültek befogadása alapvető kötelességünk. A tengerbe fulladó gyermekek, férfiak és asszonyok tragédiáját látva a Szentszéknek szinte nincs is mozgástere. A kör bezárult.
A Ferenc pápára vonatkozó kortárs adomák az irgalmasságot hirdetik, bizonyára nem egészen függetlenül a média szándékaitól. Ezeknek a történeteknek a tengerbe fulladt kisgyerek mentőmellénye és a leszboszi gyermekrajzok a főszereplői. Azonban az a vaskosan ideológiavezérelt, gyereklevélnek álcázott bugyuta iromány, amelyet május 28-án tett közzé a szentszéki sajtóiroda, valószínűleg tartósan nem kerül sem a híradások szalagcímeibe, sem a történelemkönyvekbe.
Az Itáliában letelepedett ártatlan kisdedek az őket érő kirekesztés láttán ezt vetették papírra a pápának: „Megígérjük, hogy mi mindenkit befogadunk, aki a városunkba érkezik. Soha nem tartjuk veszélyes ellenségnek azt, akinek más a bőre színe, más nyelvet beszél, vagy más vallást követ.”
Nagyon szép, de vajon a nemi identitást miért felejtették ki a felsorolásból?