A kisvállalati szektor – általános szakmai vélemény szerint – az innovativitás, a gazdasági dinamizmus fő forrása. De munkahelyként is kívánatosabb, mint egy összeszerelő üzem, mivel lehetőséget ad a munkavállalónak arra, hogy a gyártási vagy szolgáltatási folyamatot a maga egészében, rendszerként láthassa, és így az azzal kapcsolatos fejlesztési lehetőségeket is észrevehesse.
Ezzel szemben az összeszerelő munkában a munkavállaló a részekre bontott és úgy költségoptimalizált folyamat egyik csavarja. A rendszert valószínűleg nem látja át, így javítási ötletei sem nagyon merülhetnek fel. De ha fel is merülnének, általában vele szemben az elvárás a gyors, pontos, hibátlan munka, és nem az ötletelés. Ily módon a kisvállalati szektor abból a szempontból is fontos, hogy lehetővé teszi, hogy a munkavállalók ne csak a kezük
et, hanem az agyukat is használják, lehetővé téve, sőt kikényszerítve a folyamatos tanulást. Ez pedig nemzetgazdasági érdek, hiszen, szemben a gépekkel, amelyek akkor kopnak, ha használják őket, az emberi agy akkor kopik, ha nem használják. Egy nemzet iránt elkötelezett kormánynak pedig nyilvánvalóan elsődleges célja kell hogy legyen a humán vagyon folyamatos erősítése, tudásszintjének emelése. Ehhez pedig egy erős kisvállalati szektor nyilvánvalóan jó feltételeket tud teremteni.
De hogyan is áll innovativitással, tudásszinttel a hazai kisvállalati szektor? Először is tisztázni kell, hogy a statisztikában használatos kkv kifejezés, amely magában foglalja a mikro-, kis és közepes cégeket, alkalmatlan a helyzet tisztázására. A különböző méretű cégek ugyanis eltérő piacokon működnek, eltérő vevőkört szolgálnak ki, ezért a stratégiájuk is nagyon különböző lehet. De az is megkülönbözteti ennek a cégcsoportnak a tagjait, hogy mivel foglalkoznak.
Nyilván teljesen más helyzetben van egy nemzetközi piacokon is aktív informatikai, tervező- vagy művészeti tevékenységgel foglalkozó cég és egy sarki kis élelmiszerbolt, vagy egy fodrász mondjuk Borsod megyében. Mindebből az következik, hogy nem lehet és nem is szabad általánosítani. Így nem állja meg a helyét egy olyan kijelentés, hogy a hazai kkv-szektor nem innovatív. Hiszen nyilván vannak innovatívak és kevésbé innovatívak közöttük éppen úgy, mint a nagyvállalatok között.
A különbség csak az lehet, hogy ha egy nagyvállalat kevéssé innovatív, akkor egyrészt megpróbál költségcsökkentéssel és árversennyel piacon maradni. Ennek egyik módszere szokott lenni, hogy az összeszerelő tevékenységét kihelyezi egy kevéssé fejlett, alacsony bérű országba. Másrészt a nagy cégekkel szemben az államok különböző okok miatt mindig kissé barátságosabbak: több támogatással, kedvezménnyel is segítik őket azzal az indokkal, hogy így megőrizhetők legyenek a munkahelyek.
Természetesen minden ország, de főleg a kevéssé fejlettek költségvetési bevételei korlátozottak. Ezért ha a vállalatok piaci helyzetének, innovativitásának erősítésére igénybe vehető forrás többségét a nagy cégek kapják, akkor kevesebb marad a kicsiknek, amelyek – jó esetben – a dinamizmust, az innovációt táplálhatnák bele a gazdaságba endogén, azaz a belső, hazai energiákat felszabadító és hasznosító módon.
Ezt a módszert használták a gyors fejlődést elért országok: Szingapúr, Dél-Korea, és ezen az úton jár most Kína. A belső energiák felszabadításához ezekben az országokban nagymértékben hozzájárult az állami bürokrácia minimálisra visszaesése és az állami magatartás megváltozása is. Az állam irányító szerepét felváltotta az ösztönző, gazdaságfejlesztő, partneri szerep. Vagyis az állam maga is agilissá, rugalmassá, nyitottá, tanulásra képessé vált.
A szakirodalom ezt úgy írja le, hogy az állam és az üzleti szféra együtt tanuló társadalommá alakult át, amelyben általánossá vált a nyitott innováció, az egymás meghallgatása, a legjobb megoldások keresése és a kemény hatékonysági szemlélet. Ennek fontos része, hogy nemcsak a munkaerő termelékenységét kell vizsgálni, hanem a tőketermelékenységet is.
Vagyis az is fontos kérdés – ahogyan erre az ÁSZ nemrégiben rámutatott –, hogy az állam intézményei hogyan gazdálkodnak a rendelkezésükre álló pénzzel. Hiszen minden pénz, amit rossz célokra vagy nem hatékonyan költünk el, megjelenik hiányként más, fontosabb területeken. A helyi kisvállalkozások barátságos üzleti környezetének állami biztosítása, a számukra jó célok érdekében hatékonyan hasznosuló pénzek juttatása pedig nemcsak a termelést, a humán tőke erősítését, hanem a regionális kiegyenlítődést, a kevéssé fejlett régiók felzárkózását is felgyorsíthatja. Mindez hozzájárult az innovativitás erősödéséhez is.
Ebben az összefüggésben vizsgálva a magyar kisvállalati szektor helyzetét, a nemzetközi elemzések azt mutatják, hogy bürokratikus terheik sokkal nagyobbak, mint a környező országok és főleg mint a fejlettebb országok kisvállalkozóié.
Pedig a kis cégek erőforrásai sokkal korlátozottabbak, mint a nagyokéi, így minden felesleges bürokráciával töltött óra éppen a gondolkodástól, az új lehetőségek, megoldások keresésétől, vagyis az innovációtól veszi el az idejüket.
Továbbá minden felesleges állami kiadás, esetenként véletlen hiba elkövetése esetén is aránytalanul nagy büntetés kiszabása az innovációra költhető forrásaikat apasztja, de valószínűleg lelkesedésükre, vállalkozó-képességükre is visszafogó hatással van.
Végül nézzük meg nemzetközi elemzések tükrében a hazai és néhány külföldi ország üzleti környezetének jellemzőit.
A bürokrácia és az állami döntések átláthatósága tekintetében a két elismert versenyképesség-kutató, az IMD (Nemzetközi Vezetési Intézet, Svájc) és a WEF (Világgazdasági Fórum, Svájc) listáján a V4-ek között csak Szlovákiánál jobb a pozíciónk. Viszont valamennyi V4-ország jócskán elmarad például Ausztria vagy a mostanában a kkv-k termelékenysége szempontjából mintaországként említett Hollandia, de főleg a jelentős innovativitást és versenyképesség-javulást felmutató Szingapúr mögött. Ezek az adatok arra hívják fel a figyelmet, hogy régiónkban, ezen belül nálunk sem igazán barátságos a kisvállalkozások környezete. Ez pedig nyilvánvalóan az innovációt és a termelékenység javítását is nehezíti.
Tehát, bár az tényként fogadható el, hogy a hazai kkv-szektor versenyképességét, innovativitását és termelékenységét javítani kell, azonban – általánosítások helyett – a problémák gyökeréig kell leásni ahhoz, hogy jó megoldásokat találhassunk. Mivel pedig a magyar gazdasági rendszer része és nem különálló eleme a kkv-szektor, így a probléma keresése során nem hagyható figyelmen kívül a rendszer másik elemének, az államnak az innovációt és termelékenységet befolyásoló szerepe sem. Az is nyilvánvaló, hogy a kkv-szektor sokszínű, szerteágazó vállalkozói kör, amelyet nem lehet egy kalap alá venni.
A megoldás tehát a részletes és az állam kkv-k működését befolyásoló szerepét is górcső alá vevő objektív elemzés és az erre épülő stratégiaalkotás. Enélkül ugyanis nem érdemi, hanem csak látszatmegoldások születhetnek.
A szerző közgazdász