A magyar történelem – az írott, a valóságos is, nem csak a legendákon alapuló – bővelkedik a hősökben. Kezdve Szent Lászlóval, a lovagkirállyal, folytatva a törökverőkkel, Hunyadival, Kinizsivel, az emlékezetünkben még ha kitalált néven is megőrzött, de létező Dugovics Titusszal, Dobóval, aztán a kurucokkal, Esze Tamással, a büszkén elbujdosó Rákóczival, a Berlint sarcoló Hadik Andrással, Bem apóval, az ágyúöntő Gábor Áronnal.
A hosszú huszadik század, fájdalom, nem gyarapította hadtörténetünk közismert hőseinek sorát, de annál több sportnagysággal ajándékozott meg bennünket. Az első és második olimpiai bajnoki címünket a tizenkét fokos, hullámzó tengervízben az egészsége, sőt élete kockáztatásával megszerző Hajós Alfréd, az olimpiai aranyéremig csonka lábbal eljutó vízilabdázó, Halassy Olivér, az Aranycsapat, a melbourne-i játékok emlékezetes győztesei, a női kéziszer-, a szovjetek fölött diadalmaskodó vízilabdacsapat, a világot tizennégy évesen maga mögé utasító Egerszegi Krisztina. A sort ízlés szerint folytathatnánk művészeinkkel, feltalálóinkkal, Nobel-díjasainkkal – és a névtelen hősökkel.
Ők azok, akik olykor nagyobb figyelmet és persze nevet érdemelnek. Mint a veronai buszbaleset – egyik – hőse, Vígh György testnevelő tanár, aki a beszámolók szerint tizenhárom gimnazista életét mentette meg, miközben saját két gyermekén nem segíthetett. Embert próbálóbb feladat a pillanat szorításában, mint egyedül szembenézni egy ellenséges ezreddel.
Természetes emberi reakció – önző, elidegenített világunkban persze ezzel is elintézhetnénk a dolgot, rekordidő alatt visszazökkenve saját valós és gyakran csak kreált problémáinkhoz. Csakhogy éppenséggel pánik, kétségbeesés is béníthatta volna a tanárt. Az sem volt olyan rég, hogy ne emlékeznénk rá: a Costa Concordia kapitánya gyáván elhagyta a süllyedő hajót, amely pedig nem néhány pillanat alatt vált a lángok martalékává, egy órába is beletelt, mire hullámsírba temetkezett.
Olvassuk a szörnyű tragédia nyomán született javaslatokat: újraszabályozzák az iskolaidőn túli programokat, ha kell, szigorítanak, felülvizsgálnak; amivel azonban megelőzni szinte semmit sem lehet, a váratlanul lesújtó csapásokat különösen nem, csupán azt elérni, idővel egyetlen testnevelő tanár sem vállalkozik arra, hogy sítúrára vigye a tanítványait, de még a kerékpáros kirándulástól, természetjárástól is óvakodik.
Nem lehet mindent modellezni, nemhogy a való életben, még az oktatásban sem. Éppen ezért mindenekelőtt jellemeket kell nevelni, akik, ha eljő a pillanat, és azt kívánja meg tőlük a sors, hősökké nemesednek. Így emlékezzünk a tragédia áldozataira, s őrizzük meg legszomorúbb túlélőjének nevét.