Miért kell iskolába járni? Ha átmegyünk mórickás állapotba, akkor csak úgy odavetjük, azért, hogy tanuljunk. Ha jön a következő kérdés, hogy miért is tanuljunk, minek is tanuljunk, hát a sablon válasz se marad el: az életnek vagy éppen magadnak, gyerek. Van ebben nagy adag igazság, de nem lehet így leegyszerűsíteni a dolgot. Ennél talán csak az rosszabb, amikor túlbonyolítjuk, felesleges dolgokat gyömöszölünk az oktatásba. Valljuk be, az európai oktatás egész rendszere zseniális dolog. Vállalom a megkövezést, most a Magyarországon is meggyökeresedett, és sokak által szinte kéjesen bírált „poroszos” iskolarendszerre gondoltam, ami nagyjából 150 év alatt folyamatosan alkalmazkodott a mindenkori társadalmi elvárásokhoz, rendszerekhez. Voltak hibái, de nagyon is életképes maradt. Persze csak addig, míg tönkre nem teszik. Törekvés biztosan van ebben az irányban, az igényben még nem vagyok biztos. Ha az ember nagyon szkeptikus, akkor attól tart, hogy Európában előbb-utóbb ez is bekövetkezik.
Pedig gondoljunk csak bele, micsoda fantasztikus dolog az, hogy a gyerekek szeptember elsején iskolába mennek. Jó, jó, sokan nem szeretnek. Egyes felnőttek pedig a gyereket sem akarják iskolaéretten beíratni az oktatási intézménybe, mondván: erősödnie kell még. A gyerek, ha lélekben elég erős, képességeivel nincsenek gondok, akkor vágyik a tudás után. Aki ebben kételkedik, annak ajánlanám a Móricz Zsigmond zseniális regényéből készült filmet, Ranódy László rendezésében. Igen, az Árvácska. Az élet sok apró mozaikból tevődik össze, és ennek a filmnek is van egy megható és egyben felemelő epizódja. Most csak az oktatási szempontról beszélnék. A mezítlábas kis Csörét nem engedik az iskolába, neki pedig a szíve szakad meg, amikor a tágra nyitott ablakon keresztül hallja, hogy a többi gyerek a szorzótáblát magolja. Kórusban, meghitten és büszkén. Igen, büszkén, mert tudatában vannak annak, hogy valami új és fontos birtokába jutnak ezáltal. Persze manapság már azt sem kell, hisz felesleges biflázásnak minősül.
Jómagam a hatvanas évek közepén még szintén így tanultam, és nem lett tőle személyiségzavarom vagy egyéb problémám. Egyszerűen csak megtanultuk. Na nem mindenki, hiszen a képességek, ugyebár. Most is emlékszem, hogy a tanítónőnk, akiről csak a legjobbakat tudtuk elmondani, úgymond „bezárta” őket, a lemaradókat. Ez azt jelentette, hogy órák után a többiek hazamehettek, ő pedig a saját idejét rászánva próbált csodát tenni. Igen, tanítás után próbálta az életre nevelni a lemaradókat, hiszen írni és olvasni kell tudni, ha az ember újabb ismeretekre akar szert tenni. Vagy ha nem is akar, de rávezetik és megismertetik vele. Talán az ilyen lelkiismeretes tanítónők ismerték Arany János gondolatát saját indulásáról: „szülőföldem Szalonta, nem szült engem szalonba”. Ha egyszer azok a falusi nebulók nem születtek „szalonba”, akkor sokkal több segítségre van szükségük, hogy esetleg eljussanak a közelébe legalább.
Beugrik saját ifjúságom, amikor hetedikbe jártunk. A szülők dolgoztak. Apám az építkezésen a gyárban, anyám meg a mezőn. Amikor őszi reggelen elindult a munkába, kiadta a napi feladatokat. Olyat is, hogy iskola után vágjak le egy nyulat, nyúzzam meg, a bőrét feszítsem ki, szedjem szét szakszerűen és áztassam hideg vízbe. Ezt hetente egyszer-kétszer meg kellett tennem, hisz apám a munka után várta a vacsorát. Ehhez pedig kellett a gyerek segítsége is. Ahogy elnézem magam, a lelkem kibírta. Pontosabban csak használt neki, mert az is része volt az életre való nevelésnek. Mint olyan sok minden, amit az ember gyerekkorban megtanul. Egyébként a 70-es, 80-as évek pedagógiájában fennen hangoztatták a szemléltetés fontosságát.
Érdekes gondolatok ezek, de pár napja nagyon sok egyebet olvashatunk az iskoláról. Egyes cikkeken meg csak hümmög a jó magyar ember. Főleg akkor, amikor azt látja leírva, hogy micsoda teher a szeptember elsejei iskolakezdés.
A gyerek kiadással jár, ez nem is lehet vita tárgya. Viszont nincs sirám, amikor a gyerek ilyen-olyan fesztiválokra meg bulikba megy. Mert ott más érdekek dominálnak ám. Meg sokkal több pénzt is el fog költeni. Miközben sokan hangosan sopánkodnak, komoly segítség is jár az iskolakezdéshez. Erről általában csend honol. Pedig lássuk csak! Az 1–3. évfolyam ingyen kapja a tankönyveket az államtól. Ez tény és ezen nincs is mit vitatkozni. Aztán ott vannak a különböző jogcímen szintén ingyen tankönyvellátásban részesülők. A vidéki önkormányzatok közül a kisebb települések biztosan szűkös forrásokkal rendelkeznek, és mindenről nem is rendelkezhetünk naprakész adatokkal. Viszont a budapesti kerületi önkormányzatok közül szinte mindegyik nyújt valamilyen támogatást az illetékességi területén élő diákoknak. Van, amelyik a teljes tankönyvcsomag árát állja, van, amelyik bizonyos százalékát, ami szintén nem kis anyagi terhet jelent. Ám megéri, hisz a gyerek nem egyik nyárról a másikra érik be. A fanyalgók még mindig jöhetnek a drága iskolatáskával, a ceruza, a gyurma, meg ki tudja még milyen, „kötelezőnek” mondott tárgyak beszerzésével.
Na, itt már van, ami a nevelésen múlik és a józan kompromisszumon. A szülői nevelés része, hogy a gyerek vigyáz a tárgyaira, így nem kell évente iskolatáskát venni. A tanítónővel, osztályfőnökkel pedig meg lehet beszélni, hogy talán nincs szükség arra, hogy a tanszerbolt készletét fel kellene vásárolni iskolakezdéskor. Csak azt, amire feltétlenül szükség van. Azt, ami a gyereket okítja, neveli. Hasznos ismeretanyaggal látja el, felkészíti a továbblépésre, arra, hogy az életben jól kamatoztassa a megszerzett tudást saját maga és a köz érdekében egyaránt. Ha ez nem valósul meg, akkor minden, filcre vagy zsírkrétára kidobott pénz tényleg feleslegesnek látszik. Akkor a szülők csak asszisztálnak – nem kevés anyagi ráfordítással – a rengeteg új módszert kipróbáló, esetenként semmivel alá nem támasztott, ambiciózus vagy éppen unatkozó pedagógusok kísérletezéseihez. Mert azért fontos ám, hogy mit, miért és hogyan teszünk az oktatás területén is. Ebben pedig benne rejlik, hogy extrém kiadások nélkül is lehet eredményt produkálni, ahogy a vérbeli pedagógusok teszik is egy életen át.