Eddig is sejthető volt, de most már egészen biztos vagyok abban, hogy Gyurcsány Ferenc realitáshoz való minden kapcsolata elveszett.
Ennek újabb ékes bizonyítéka számomra a volt miniszterelnök október 23-án elmondott beszéde, amelyben végre megosztotta velünk a nagy titkot, miért is éppen az 1956-os forradalom emléknapján alapították meg a Demokratikus Koalíciót.
Ha esetleg ez eddig valami rejtélyes ok miatt nem vált volna világossá nekünk: a párt bizony Nagy Imrét tekinti egyfajta példaképnek és az ő örökségét akarják továbbvinni. Gyurcsányék ugyanis „Nagy Imre oldalán állnak”.
Ehhez egyébként gratulálnék is, ha mondjuk amnéziás lennék, de nem vagyok. Szerintem már az is eléggé gyomorforgató, hogy Gyurcsány annak a garnitúrának kegyeltjeként kezdett politikai karrierbe, amelyik kivégeztette az immáron mártírként számon tartott miniszterelnököt, és pont az a Gyurcsány Ferenc beszél tisztességről, nyitottságról és szónokol erkölcsösségről, emleget korrupciót vagy éppen diktatúrát, akinek – ha már október 23-át emlegeti – miniszterelnöksége alatt a rendőrök könnygázgránáttal, viperával, kardlapozással, szemkilövetéssel és lovasrohammal reagáltak a Fidesz Astoriánál rendezett békés ünnepi megemlékezésére.
Én azóta sem értem, hogy miért is nem vonult vissza a közéletből szemlőhegyi villácskájába, ahol esetleg megkereshetné közben a szakdolgozatát is, vagy csatlakozva Demszkyékhez, esetleg elmehetne egy horvátországi villába pihenni, Niedermüllerrel és Vadai Ágnessel karöltve. Szerintem nemcsak nekik tenne jót, hanem a magyar közéletnek is, ha távoznának azok a képviselők, akiket én egyébként konkrétan gazembernek tartok, politikai és büntetőjogi értelemben egyaránt.
Persze nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a volt szocialista miniszterelnök és csapata egyszer majd bocsánatot kér haza- és nemzetellenes politikai tevékenységükért, a több mint botrányos őszödi beszédért vagy azokért a minősíthetetlen megnyilvánulásokért, amelyekkel sok-sok millió magyar ember – határon túliak, keresztények, konzervatív vagy éppen középosztálybeli emberek – lelkében hagytak fájó sebeket. „Az emlékezet nem önmagáért való.
A szembesítés erejével segít választani jó és rossz között.” Ezt nem én, hanem maga Gyurcsány Ferenc mondta még 2008. október 23-án. Nos, akkor idézzünk fel mi is egy-két dolgot a múltból, és szembesítsük vele!
Elsőként halkan mégiscsak megjegyezném, hogy Gyurcsányékat lehet sok mindennek tartani, de 1956-os hősökhöz hasonlítani semmiképpen. Az pedig, hogy Nagy Imre „pártján állnak”, nos, mindenképpen megkérdőjelezhető annak ismeretében, hogy mondjuk a Nagy Imre Társaság elhatárolódik mindenkitől, aki az 1956-os forradalom leverésében döntő szerepet játszott vagy a kádárizmus évtizedeiben vezető, fizetett párt- és KISZ-funkcionárius volt.
Azt is érdemes felidézni, hogy az MSZP helyi vezetőinek tiltakozása ellenére tudtak csak Debrecenben Nagy Imre-emléktáblát állítani az ideiglenes kormány 1944–45-ös működése helyén.
Talán emlékeznek arra, hogy mekkora megdöbbenést váltott ki 1994-ben az, amikor Nagy Erzsébettel, a mártír miniszterelnök lányával együtt koszorúzott a 301-es parcellánál Horn Gyula akkori miniszterelnök. Róla azért tudható, hogy milyen szerepet játszott az „ellenforradalom” leverésében, amiért még a Munkás–Paraszt Hatalomért érdeméremmel is kitüntették a Nagy Imrét halálba küldő Kádár-kormány idején. Persze ezt akkoriban Horn Gyula azzal indokolta, hogy a karhatalmi alakulatok tevékenységét a törvényes rend helyreállításáért végzett munkának tartja, amire egyébként büszke is.
És itt egy pillanatra emlékezzünk meg Gál János kereskedő és Gál Lajos parasztember halálra veréséről, amit a pufajkások a törvényes rend helyreállítása nevében tettek meg Hajdú-Bihar megyében.
Azt se feledjük, hogy amikor a Vértanúk terén felavatták Nagy Imre szobrát, a helyszínt kordon vette körül, ezen kívül a forradalom után bebörtönzöttek és meghurcoltak állhattak, míg belül az MSZP és az SZDSZ képviselői.
De a kordonon belül állt az a Györgyi Kálmán legfőbb ügyész is, aki szinte folyamatosan akadályozta az ’56-os gyilkos sortüzek vezénylőinek bíróság elé állítását. Nyilván véletlenül. És valószínűleg az is a véletlen műve, hogy szinte észrevétlenül rátelepedtek és kisajátították maguknak Nagy Imre emlékét pontosan azoknak a hozzátartozói, követői, leszármazottai, akik a halálba küldték őt.
Emlékszünk még, hogy a szépen felújított Nagy Imre-emlékházban megkülönböztetett figyelemmel fogadták Gyurcsány Ferencet Apró Antal unokájával, Dobrev Klárával?
Azt a Gyurcsány Ferencet, aki 1988-ban felháborodva nyilatkozta, hogy az ő édesapja jobboldali beállítódású, mert még mindig forradalomnak tartja, nevezi ötvenhatot, az ellenforradalmat.
Azt az embert fogadták különös tisztelettel, aki 1988-ban és előtte a forradalom tagadói közé tartozott, és aki a mai napig az Apró-villában él, és aki annak a politikai bagázsnak a tagja, akik 1989-ig gyalázták a forradalmat, a miniszterelnök emlékét.
Nagy Imre temetésén Zimányi Tibor úgy fogalmazott: ahol mártírok vannak, ott gyilkosok is. A gyilkosoknak vannak szellemi örökösei, akik a forradalom emlékének váltak gyilkosaivá.
Nézzük, mi is történt tehát: ezek a kommunista ivadékok felismerték, hogy 1956-ból klassz politikai tőkét kovácsolhatnak, még törvényt is alkottak Nagy Imre történelmi szerepéről.
Izgalmas adalék, hogy előtte korábban és talán azóta sem ítélték el egyetlen szóval sem Kádár Jánost, és nem ítélték el a véres megtorlásokat sem. Gyomorforgató és vérlázító számomra, hogy 1956 emlékét azok „ünneplik”, akik a forradalmat évtizedeken át gyalázták.
Ne feledjük, hogyan gyilkolták meg Nagy Imrét és társait, ne feledjük, mert nem feledhetjük, hogyan internáltak családokat Romániába, s aláztak meg embereket, tettek tönkre életeket.
Azok pedig, akik magyarnak mondják magukat, de az akkori elnyomók politikai örököseivel vállalnak közösséget, meggyalázzák az ötvenhatos hősök emlékét. Szeretném tudatosítani Gyurcsányékban azt is, hogy Nagy Imre a nemzet mártírja, és nem kisajátítható árucikk. Pláne nem azok által, akik őt és követőit kivégeztették, börtönbe záratták, üldözték.
Az is megdöbbentő volt, amikor a Népszabadság olyan képet közölt, amelyen együtt látható Kádár János és Nagy Imre, az pedig nem igazán derült ki, hogy ezt milyen céllal tették. Holott azt már akkor sem tagadták: Kádár János volt az, aki kivégeztette Nagy Imrét.
Ugye érezhető, hogy mindezek ismeretében miért tartom iszonyatos képtelenségnek, hogy a Demokratikus Koalíció Gyurcsány vezetésével Nagy Imre pártján állna.
Ma már lassan történelem, de ismét idézzük fel ebben a mesterségesen keltett hazugságtengerben és politikai káoszban, amit elsősorban az MSZP-nek és a DK-nak köszönhetünk: nem Gyurcsány Ferenc torkának nyomtak gumibotot a pártállam rendőrei. Nem Gyurcsány Ferencet akarták brutális módon rendőrautóba tuszkolni.
Orbán Viktorral történt mindkettő, 1988 júniusában, Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján. Tagadhatatlanul nagy különbség, és szerencsére a választópolgárok érzékelik is, mennyire nagy.