Az elmúlt hetek közjogi csatáit leginkább Donald Trump elnök bevándorlással összefüggő rendeletei uralták. Az elnöki rendeletek annak ellenére nagy port kavarnak, hogy csak a kampánykörút során elhangzott ígéreteket váltják valóra. Vajon mégis milyen okok vezethettek a feszült légkör kialakulásához? Az alig hárommilliónyi amerikai telepesből kicsit több mint két évszázad leforgása alatt háromszázmilliós nagyhatalom született. A bevándorlás azonban nem egy spontán és ellenőrizetlen folyamatot, hanem az amerikai igényekhez igazított és tudatosan kontrollált betelepülést jelentett.
Az első hullám az olvasztótégely volt
A migrációs hullámok okának minden esetben két oldala van: az egyik a fogadó országban, míg a másik a kibocsátóban keresendő. Az Amerikát érintő első hullám a 19. század második felétől indult meg, és egyik kiváltó okának a tengerentúli urbanizáció és iparosodás, így az acélipar, a textil- és ruhagyártás, valamint az autóipar fellendülése számított. Az európai hadszíntereken dúló első világháború ezt csak fokozta, mert a hadiipar által lekötött európai ipari kapacitások helyett is dolgozott. Mindez munkaerőt igényelt. A bevándorlás megindulását jelentősen segítette a gőzhajózás elterjedése, amely olcsóbb és gyorsabb utat kínált az óceán átszeléséhez. Amerika lakossága 1860 és 1920 között harmincmillióról százmillió főre duzzadt. Az amerikai politika ugyanakkor szűrt bevándorlás mellett döntött, és elsősorban Európa déli és keleti részéből fogadta a kivándorlókat. Így többek között olaszokat, görögöket, lengyeleket és az Osztrák–Magyar Monarchia lakosait. Emellett azonban az ázsiai bevándorlást nem nézte jó szemmel. Ennek jegyében született meg 1882-ben az a hírhedt szabályozás, amely a Kínából érkező bevándorlást kifejezetten tilalmazta. E szigorú szabály egészen a második világháború közepéig érvényben maradt. Megalkotásának fő okát jelentette, hogy a transzkontinentális vasúti építkezéseken tapasztaltak szerint a kínai munkások túlságosan lenyomták az amerikai béreket.
Jól látható tehát, hogy a bevándorláspolitika legelső lépései is meglehetősen kontrolláltak voltak. A 19. század második felétől meginduló bevándorlás másik fő oka azonban Európában keresendő. Milliók álltak sorba Bréma, Hamburg, Amszterdam és Liverpool kikötőinél, pedig a munka a tengeren túl is éppolyan nehéz volt, gondoskodásból pedig még annyit sem remélhettek a „self-made man” felfogást hirdető amerikai világban, mint az öreg kontinensen lévő hazájukban. Amerika azonban olyat ajánlott, amelyet Európa nem tudott: politikai konfliktusok helyett nyugalmas munka- és vállalkozási körülményeket, önkényeskedések helyett pedig szabadságot. Olyan hatalmat, amely nem a lakosság ellehetetlenítésére, hanem szolgálatára törekszik. Ez pedig nemcsak hogy elég erős hívószót jelentett a huszadik század fordulóján, hanem arra sarkallta az újonnan érkezőket, hogy a régit többé-kevésbé hátrahagyva új identitást vegyenek fel. Ekkortájt sokat lehetett hallani a következő szavakat: „ez nem a szülőföldem, de mégis többet jelent számomra, mint a szülőhazám”. Amerikából ekkor vált igazi olvasztótégely, amely arra utal, hogy az érkező (főként európai) bevándorlók készek és képesek voltak integrálódni, új amerikai identitást vállalni.
A kvótarendszer és annak feloldása
Az első nagy bevándorlási hullámnak a munkaerőpiac telítettsége, a lassuló ipari termelés és végül a gazdasági világválság vetett véget. Az amerikai politika ekkortájt vezette be a hírhedt kvótarendszert, amelynek kifejezett célja az volt, hogy több nyugat-európait és skandináv országból származót, kevesebb kelet-európait engedtek be, az ázsiaiakat pedig továbbra is kizárták. A kvóták miatt a második világháború alatt Amerika a menedékért folyamodók egy részének befogadása elől is elzárkózott. A kvótarendszer szigorú szabályai alól csak néhány alkalommal engedtek kivételt, így például az 1956-os magyar forradalmat követően, illetve a Fidel Castro 1959-es kubai hatalomátvétele elől menekülők esetében. A kvótarendszer a második világháborút követő évtizedekben is kitartott, de gazdasági okai politikaiba fordultak át. Emellett szigorúan léptek fel a főként Mexikóból illegálisan érkező bevándorlással szemben. Dwight D. Eisenhower elnöksége idején, 1954-ben több mint egymillió illegális bevándorlót toloncoltak vissza.
Mint a közpolitika oly sok területén, a bevándorlás esetében is az 1960-as évek hoztak maradandó változást. Egyfelől a polgárjogi mozgalom elérte a bevándorláspolitikát. A korszakválást Lyndon B. Johnson elnök öntötte jogi szabályozásba, amikor 1965-ben aláírta a kvótarendszernek véget vető és valamennyi országnak egyenlő számú vízumlehetőséget biztosító bevándorlási törvényt. E koncepció valójában egy preferencia-rendszert követett, amely az Amerikában hiánynak számító képesítést, tudást részesítette előnyben. Ezzel vette kezdetét az úgynevezett „agyelszívás” korszaka, amelynek során Amerika vált a legkiválóbb tudósok és kutatók otthonává. Másfelől pedig a vietnami háború vége felé közeledve egyre hangosabban szólalt meg az amerikai lelkiismeret, követelve a humanitárius okok mentén történő befogadást. Jimmy Carter elnök volt az, aki 1980-ban átfogó jelleggel szabályozta a menekültként befogadásra érdemes személyek körét és az évente befogadható menekültek számát.
A második hullám következménye a multikultúra
Amerika nyitottá válása vezetett az 1970-es évektől kezdődő második bevándorlási hullám megindulásához. Ez a mai napig tart. Az első és második bevándorlási hullám között azonban két kulcsfontosságú különbség van. Egyfelől míg a 19. és 20. század fordulóján érkezők 80 százaléka európai volt, addig az 1970-es évektől éppen fordított az arány, vagyis a bevándorlók 80 százaléka már nem Európából érkezik. Ehelyett főként Latin-Amerikából, Mexikóból, valamint Délkelet-Ázsia országaiból érkeznek. A jelenlegi kimutatások szerint nincs európai állam az Amerikába legtöbb bevándorlót adó ország között. Ennek oka éppen az, hogy a politikai kiszámíthatatlanság a második világháborút követően Európában, de legalábbis a nyugati felében véget ért. Etnikai összetételét, kultúráját és szokásait tekintve valójában a bevándorlás második hullámának eredményeként vált az Egyesült Államok a világ legsokszínűbb országává.
A sokszínűség egyik előnye, hogy a magasan képzett, és ezzel együtt eltérő szemléleteket vegyítő fejlesztő- és kutatóhelyek a világ legjobbjai közé számítanak. Valójában ez adja az amerikai gazdaság igazi erejét. Azonban a sokszínűségnek megvannak a hátrányos oldalai is. Így fenyegeti a hagyományos angol nyelvű amerikai kultúrát és identitást. És éppen itt érhető tetten az első bevándorlási hullámhoz képesti másik kulcsfontosságú különbség. Míg az Európából érkező bevándorlók asszimilációra törekedtek, addig a világ többi tájáról érkezők többségében elvetik az „olvasztótégely” fogalmát, és helyette sokkal inkább a „multikulturalizmus” koncepcióját érvényesítik. Valójában az amerikai társadalom ma sokkal inkább egy önkéntesen szegregált, mintsem egy integrált társadalomra hasonlít. Olyan társadalomra, ahol a különféle etnikumok saját negyedeikben párhuzamosan élnek egymás mellett. A tökéletlen integráció mellett 2001. szeptember 11. óta az addig nyitott amerikai világba félelem költözött. Az amerikai lakosság többsége azóta gondolja úgy, hogy a bevándorlás túl nagy méreteket ölt.
Mindez annak ellenére így van, hogy minden bizonnyal az Egyesült Államok az az ország, amelyik a legtöbbet tesz az integráció elősegítéséért. Barack Obama elnök 2004-es demokrata konvención elmondott beszédében akképpen fogalmazott, hogy nem fekete, fehér, latin vagy ázsiai Amerikai Államok, hanem Amerikai Egyesült Államok van. E beszéd valójában már leendő elnökségének integrációs célkitűzése volt. Annak ellenére, hogy a bevándorló gyermekeként született Obama elnök integrációs politikáját nagy várakozás és reménykedés övezte, a célkitűzés egy átfogó reformtörvény megalkotására valóra nem váltott ígéret maradt. Donald Trump elnök összetett problémát örökölt, amelyben a sokszínűség árnyoldala egyre inkább szembetűnő, az integráció fogyatékossága egyre több konfliktus forrása és emellett az amerikaiak többsége másfél évtizede a szigorúbb határvédelem és bevándorláspolitika pártján áll. Trump elnökségének legnagyobb feladata, talál-e tartós megoldást e kihívásra.
A szerző jogász-közgazdász