A politikai baloldal világszerte látványosan visszaszorul. Így van ez Latin-Amerikában, Ázsiában, az Egyesült Államokban, illetve Európában is. Több politikai és gazdasági elemző is felteszi magának a kérdést, hogy mi ennek az oka. A nemzetközi szakirodalomban egyre többen hívják fel a figyelmet arra: az egyik legfőbb ok az, hogy a baloldali pártok világszerte meglehetősen rosszul kezelték a nyolcvanas évek közepétől megjelenő új típusú globalizációs hullámot.
Így például Eunice Goes, a Social Europe című baloldali internetes napilapban 2018. december 19-én azt írta: „A baloldali pártoknak új elképzeléseket kellene végre megfogalmazniuk a globalizáció kapcsán”, ugyanis szerinte a Tony Blair- és a Gerhard Schröder-féle, a baloldalt és a jobboldalt egymással összeházasítani kívánó „harmadik út” (vagy új közép) koncepciója kudarcot vallott.
Az emberek bizalma nagymértékben megrendült a globalizációt támogató baloldalban.
A nyolcvanas évek közepén megjelenő neoglobalizáció alapvető jellemzője volt, hogy nemcsak a kereskedelem, hanem a tőke is nemzetközivé vált, és a nagy nemzetközi vállalatok, vagyis a multik a világgazdaság meghatározó szereplőivé váltak. A külkereskedelem egyre inkább vállalaton belüli kereskedelem lett, vagyis a multik különböző országokban működő leányvállalatai közt folyik.
A nagy cégek oly módon csinálnak hatalmas profitokat, hogy az alacsony hozzáadottérték-tartalmú összeszerelő tevékenységeket kitelepítik az alacsony bérű, szegény perifériaországokba (tehát olcsón vásárolnak), a megtermelt végtermékeket pedig magas áron, nagy haszonnal a gazdag centrumországokban értékesítik (tehát drágán adnak el).
Az ilyen megoldásokra a XX. század vége, vagyis a szállítás és a hírközlés mindent felforgató forradalma előtt csak nagyon korlátozottan volt lehetőség. A nagy hozzáadottérték-tartalmú, jól jövedelmező tervezési, pénzügyi és értékesítési tevékenységeket persze megtartják a gazdag centrumországokban, hiszen a jól képzett szakemberek nagyrészt ott találhatók.
Ez a neoglobalista modell hosszú távon garantálja a nemzetközi vállalatok, a multik extraprofitját, miközben a perifériaországok szinte képtelenek a dolgozók reálbéreivel felzárkózni a centrumországokhoz. Nemcsak a perifériaországok kerültek a neoglobalizáció nyomán rossz helyzetbe, de a centrumországokban is erősödik a középosztály és a munkásosztály leszakadása a termelést szervező, nagyon magas részesedést szerző csúcsmenedzserekkel, a nyereségüket és a vagyonukat az adózás alól kivonó tulajdonosokkal szemben. Ezt a folyamatot bemutatva vált Thomas Piketty francia kutató hihetetlenül népszerű nemzetközi sztárközgazdásszá.
A kilencvenes évektől kezdve a szociáldemokrata harmadik utat a hagyományos jobb- és baloldal szembenállásának enyhítése céljából alakították ki. Azonban valójában ez inkább a neoglobalizáció igényeinek kielégítését szolgálta. A neoglobalizációnak szüksége van olyan megengedő jogi szabályozásra, amely lehetővé teszi a külföldi beruházások létesítését, a profit hazautalását és olyan munkaügyi rendszer kialakítását, amely kedvez a nemzetközi vállalatoknak. A neoglobalizáció tehát sokkal erősebben függ a politikai szabályozástól, mint bármilyen más gazdasági rendszer.
A harmadik út nyomán a hagyományos baloldali szocialista vagy szociáldemokrata pártok feladták a korábbi főként baloldali, keynesiánus gazdaságpolitikájukat, ehelyett erősen tőkebarát, neoliberális gazdaságpolitikát kezdtek követni, amelynek során adókedvezményeket és vissza nem térítendő pénzjuttatásokat biztosítottak a nagy nemzetközi beruházásoknak, és csökkentették a magas jövedelmekre és vagyonokra kivetett adókat, valamint szigorították a – korábban egyébként tényleg túl nagyvonalú és sok esetben visszaélésekre is ösztönző – szociális ellátórendszereket.
Ezen intézkedések nyomán a megtermelt nemzeti jövedelmen belül elkezdett csökkenni a bérek részesedése a profittal szemben. A hivatalos adatok szerint a második világháborút követően a centrumországokban egészen a nyolcvanas évekig világszerte csökkent a tőke részesedése a munka javára, de a nyolcvanas évektől kezdve megfordult ez a trend.
A harmadik utas politikájuk kapcsán a baloldali pártok számos gazdasági újítást vezettek be, mint például a hírhedt PPP-t, vagyis a public-private partnership fogalmát, ami a köz- és a magánszféra közti együttműködést jelenti, és ahol a magánszféra rendszerint eredményesen szivattyúzta ki a pénzt a közszférából. Sok országban sor került a közszolgáltatások, mint például az energia, a víz, valamint a csatornázást is érintő privatizációk elindítására is, amelynek nyomán az egyébként természetes monopolhelyzetet élvező magánvállalkozások jelentős profitra tettek szert.
Mindezek okán – különösen a 2008-as válságot követően – már a fejlett centrumországokban is elkezdtek szegényedni a középosztály és a munkásosztály szélesebb tömegei. Mindennek a politikai következménye az lett, hogy a választópolgárok elfordultak a szerintük az egyszerű embereket eláruló, harmadikutas baloldali pártoktól, és egyre inkább olyan „populista” pártok felé fordultak, mint például az Osztrák Szabadságpárt, a német AfD, az olasz Liga vagy a francia Marine Le Pen pártja.
A kialakult helyzet súlyosságát mutatja, hogy például Németországban a háború utáni úgynevezett hagyományos középpártok is súlyosan meggyengültek. Ott az elmúlt időszak tartományi választásain a baloldali szociáldemokrata párt súlyos vereségek sorát szenvedte el, de komolyan megingott a kormányzó kereszténydemokrata szövetségbe vetett hit is.
A harmadikutas baloldali politika további problémája az, hogy a kisemberek érdekeinek védelme helyett egyre inkább olyan szimbolikus és csak egészen kisszámú embert érintő ügyeket kezdtek a zászlójukra tűzni, mint a szexuális kisebbségek egyenjogúsítása, az azonos neműek házassága, a harmadik nem hivatalossá tétele, a semleges illemhelyek bevezetése vagy a politikai önkifejezés szigorú cenzúrázása.
Bár érthető volt az a törekvésük, hogy ha már a kisemberek gazdasági védelmét feladták, akkor találjanak valamit, ami megkülönböztethetné őket a hagyományos konzervatív jobboldaltól, de úgy látszik, a genderelmélet liberális intézményesítése nem éppen a többség egységes akaratát fejezi ki.
A választók kezdetben csak mosolyogtak ezeken a törekvéseken, majd ahogy ezek az ügyek egyre nevetségesebbé és sokaknak felháborítóvá váltak, úgy kezdték egyre erősebben elutasítani ezeket a témákat, az azokat képviselő baloldali-balliberális pártokkal együtt. Hasonló téma volt a a baloldal vezető személyiségei részéről a kisebbségekkel és a bevándorlókkal szembeni egyre barátibb, már-már bocsánatkérően alázatos ideológiai hozzáállás erőltetése is, de aztán 2015-től kezdődően a bevándorlás tömegessé válásával, illetve a migránsok egyre erőszakosabb fellépésével együtt szintén egyre erősebb ellenállás bontakozott ki a baloldallal szemben.
A baloldali pártokból való kiábrándulás további oka a korrupció megjelenése volt. Itt elég csak a hosszú letöltendő börtönbüntetésre ítélt brazil munkásvezért és későbbi elnököt, Luiz Inácio Lula da Silvát említeni, de sokan felrótták Gerhard Schrödernek is, hogy a kancellárságról való leköszönést követően igen gyorsan megjelent orosz érdekeltségű energiavállalatok igazgatótanácsaiban.
Visszatetsző, hogy mind Blair, mind Schröder éppúgy feltűnt tőkeerős befektetési bankok közelében, mint ahogy korábban az Európai Uniót vezető Manuel Barroso a Goldman Sachs nemzetközi üzletágának vezető tanácsadójaként (egyben a felügyelőbizottság tagjaként). Köztudott, hogy korábban a neoliberális Emmanuel Macron is ilyen bankok körül forgolódott.
Hazai vonatkozás, hogy miniszterelnökségét megelőzően Medgyessy Péter vezető bankárként, Bajnai Gordon pedig topmenedzserként jeleskedett, a kormány élén viszont finoman fogalmazva nem sokra vitték.
Még hosszabb időnek kell eltelnie, amíg a választópolgárok meggyőzhetők lesznek arról, hogy egy új baloldal valóban képes lesz a választók érdekeit képviselni. Sok jel mutat ugyanakkor arra is, hogy a hagyományos baloldal helyére olyan alulról szerveződő mozgalmak léphetnek, mint például a Macron-ellenes mozgalmat kirobbantó sárga mellényesek, ami már átterjedt Belgiumra, Olaszországra és Portugáliára is, és immáron a fennálló rend ellen tüntet.
A szerző közgazdász
