A világ tíz-tizenkét legjobb alakulata olykor körbeveri egymást. De olyan irtóztató pofonokba, mint a mieink, más nem szalad bele. A magyar vb-történelem legnagyobb különbségű fiaskója, a keddi 15-32 is csak azért nem tekinthető örökös mélypontnak, mert 2010 decemberében Lillehammerben, az Eb-n a norvégok 34-13-mal száguldottak át együttesünkön. Az is árulkodó részlet, hogy Camilla Andersen, a 2000-ben olimpiai bajnok dánok irányítója a vb-rajt előtt szakértői minőségében úgy fogalmazott: ,,A magyar játékosok kiválóak, de a csapat egyszer össze fog omlani, ahogyan azt megszokhattuk a világversenyeken.” Kikapni persze lehet. Nagyon kikapni is. De ha egy olyan alapképességű társaság, mint a magyar, csupán a visszafutásokat és a lövőkkel szembeni ütközéseket vállalja, nem maradhat alul tizenhét góllal. Esetleg nyolccal, és akkor is nagyon húzzuk a szánkat.
Mindez mégis megtörtént, már nincs mit tenni vele. Ám ami egy világverseny átka, az egyben különleges lehetősége is: egy napon belül lehet javítani. Igaz, szerdán éppen a dánok ellen kellett észhez – és lélekhez – térni, akik úgy vigadoztak már az ebédnél is, mintha szilveszter éjjelén lennénk, és az éjfél közelítene. Csakhogy a meccs közelített, ezért kérdeztük meg Triscsuk Krisztinát, keretünk orosz származású játékosát, hogy félig kívülállóként, félig már bennfentesként miként éli meg ezt a ,,magyaros” helyzetet, mire ő így felelt: ,,Az én orosz vérem azért más, és azt mondatja velem, hogy semmiképpen sem lett volna szabad ennyire kikapni. De ezen túl vagyunk, mostantól ezért az a dolgunk, hogy a Montenegró elleni nyuszi csapatunkat tigrissé változtassuk. Tudom, hogy ezt meg lehet tenni.” Németh András szövetségi kapitány visszafogottan annyit szólt: ,,Eredményben nem gondolkodunk, tegyük meg az első lépést vissza, a helyes irányba vezető úton.”
Az első félidőben minimum ez utóbbi kívánság teljesült. Szucsánszki kegyelmi állapotban 8 gólt vágott 30 perc alatt, egyébként is élt, mozgott a csapat, és többször megbontotta, szétzilálta a hazai falat. A védekezést is sikerült a kosárlabdásról kézilabdás módira alakítani, és mindezek következményeként 3-1-es, 7-3-as, 13-8-as vezetés után 15-12-es magyar előnnyel kezdődött a szünet.
Fordulás után alig mertük elhinni, de ahogyan peregtek a percek, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá: az egy nappal korábban földbe döngölt válogatottunk legyőzi saját görcseit és Dániát. Méghozzá simán. Ne legyünk vakok, a skandinávok nem életük formáját futották, nem is adták utolsó csepp vérüket minden gólért vagy blokkért, de azt se gondolja senki, hogy telt házas hazai közönségük előtt nem akartak nyerni. Csak éppen a mieink jobban akartak. Számukra nagyobb volt a tét, és nem csak a számszerűsíthető. Egyre jobban el is húztak, 27-17-nél elérték a tízes, elképesztő bűvös határt, és végül 29-22-re diadalmaskodtak.
Egyszer, valamikor a vb után majd alaposan ki kell még beszélni azt a 15-32-t is, de ez most az öröm ideje. Csapatunk újra él, félve mondjuk, de szerdán virult is, biztos nyolcaddöntős, és ha pénteken felülmúlja Japánt, a legrosszabb esetben csoportmásodik. A lapzárta miatt nyilatkozatokra ezúttal nem jutott időnk – de úgyis a tettek beszéltek.
Eredmények. A csoport, szerda: Montenegró–Tunézia 37-26, Szerbia–Japán 27-22, Magyarország–Dánia 29-22.