Mexikó mérföldkő az olimpizmus történetében. Először rendeztek olimpiát magaslaton (2250 méterrel a tenger szintje felett); emiatt szinte teljesen átíródott atlétikában a világcsúcslista, 48 világrekord és 26 csúcsbeállítás született, Dick Fosbury pedig itt rukkolt elő a magasugrást forradalmasító, róla elnevezett flop-technikával. Először végeztek szexvizsgálatot a nőknek. Először indított külön csapatot Nyugat- és Kelet-Németország, az NSZK és az NDK. Először zártak ki valakit doppingvétség miatt, bár komikusan hangzik, hogy a svéd öttusázót, Hans-Gustav Lilienvalt azért diszkvalifikálták, mert csontrészeg volt. (A lövészet előtt túlzásba vitte a célzóvízfogyasztást.) És először gyújtotta meg hölgy az olimpiai lángot, Norma Basilio személyében.
De a mexikói olimpia talán mégsem ezek miatt íródott be kitörölhetetlenül az annalesekbe; mi, akik a televíziónak hála szemtanúi lehettünk Tommie Smith és John Carlos demonstrációjának, örökre emlékezni fogunk a bizarr látványra. Ahogy a 200 méteres síkfutás döntője után a győztes Smith és a bronzérmes Carlos fejét lehorgasztva áll a dobogón, előbbi jobb, utóbbi bal kezén fekete kesztyűvel, cipő nélkül, fekete zokniban, Carlos köldökig lehúzott cipzárral, nyakában fekete sállal. (Carlos a faluban felejtette a maga pár kesztyűjét, ezért Smithét „elfelezték”.) Utóbb Smith Silent Gesture (Csendes gesztus) című önéletrajzában azt írta, nem a Black Power-mozgalmat akarták támogatni, csupán az emberi jogokért álltak ki. Akármi is az igazság, az Olimpiai Stadion közönsége kifütyülte a két tiltakozót, s mindkettejüket kizárták az olimpiai faluból.
Milyen érdekes, hogy az eltelt fél évszázadban mennyit változott a politikailag korrekt nyelvezet. A Népszabadság másnap Lukács László telexjelentésében így tudósított: „Csupa néger (…) A 4×400 méteren és a 4×100 méteren is nyolc néger atléta szerzett aranyérmet az Egyesült Államoknak, mégpedig szenzációs új világrekordokkal és oly módon, hogy mindkét váltónak csak a stopperóra volt az ellenfele.” Smith és Carlos demonstrációja után három nappal pedig így fogalmaz a lap: „A kedélyek azóta sem nyugodtak meg, a néger atléták nyilatkozataikban továbbra is hangoztatják: minden alkalmat megragadnak, hogy protestáljanak.”
Tommie Smith és John Carlos történelmi demonstrációja
Fotó: MTI/UPI-OL
Ha ezek a sorok manapság jelennének meg, világbotrány törne ki, az újság példányait bezúznák.
Hiába, tempora mutantur…
Ami azonban nem változik, sportolóink csodás mexikóvárosi szereplésének megítélése; a magaslati olimpia azóta is a magyar sport történetének egyik legdicsőségesebb fejezete. Helyhiány miatt csak az aranyérmeseinket soroljuk: Zsivótzky Gyula (kalapácsvetés), Németh Angéla (gerelyhajítás), Varga János, Kozma István (kötöttfogású birkózás), Hesz Mihály (K–1 1000 m), Tatai Tibor (C–1 1000 m), labdarúgó-válogatott, öttusacsapat (Balczó András, Török Ferenc, Móna István), Kulcsár Győző (párbajtőr egyéni és csapat), B. Nagy Pál, Fenyvesi Csaba, Nemere Zoltán, Schmitt Pál (párbajtőrcsapat). (A női kajak kettes 500 m-en ezüstérmes Fábiánné Rozsnyói Katalinnal ugyanezen az oldalon terjedelmes interjút közlünk.) Közülük már csak Varga, Hesz, Tatai, Balczó, Török, B. Nagy, Nemere, illetve a labdarúgó-válogatottból Básti István, Dunai Antal, Fatér Károly, Fazekas László, Juhász István, Keglovich László, Nagy László, Noskó Ernő, Szalay Miklós és Szűcs Lajos van az élők sorában.
Mexikóvárosi diadalukon azonban nem fog az idő.
