Ábel jobb meggyőződése ellenére engedett az asszony unszolásának, s hajlott kora ellenére rávette magát, hogy kilátogasson a főtéri karácsonyi vásárra. Persze nem akármelyik főtéri vásárról volt szó (hiszen a nagyváros tele van főterekkel, minden kerületre jut egy-kettő, attól függően, hogy a lokálpatrióta öntudat hányat diktál), hanem a fő főtériről, a belváros szívében, amelyet józanabb pillanataiban minden peremkerületi lakos hajlandó valóban az „igazinak” ismerni el.
Tény, az utóbbi időben, amióta hol az ünnepi fenyőt tépte miszlikbe néhány bámészkodóval együtt egy pokolgép, hol a ringlispíl vált golyószóróvá a rénszarvasok hátán csücsülő terroristák jóvoltából, a vásárok száma érezhetően megcsappant, de a főtéri konokul tartotta magát. Igaz, a közönség összetétele is némi változáson esett át: érezhetően megnőtt a férfiak száma, kiegészülve kalandvágyó tinédzserekkel meg élemedett korú öregemberekkel és asszonyokkal.
Ez utóbbiak sápadtan, összeszorított szájjal, de emelt fővel sétálgattak a gazdag és általában giccses kínálattal megrakott sátrak közt, mintegy jelezve: nekik ugyan nincs vesztenivalójuk. Ők így nőttek föl, így éltek, s ha a sors úgy akarja, így is halnak meg. E tömeget nem kell összetéveszteni a jól biztosított felvonulások törzsközönségével, akik havonta vonulnak valahonnan valamerre a város utcáin „Nem félünk!”, „Nem változtatunk az életformánkon!”, „Soha nem adjuk fel!” feliratú táblácskákkal a kezükben. Ők most otthon ülnek a tévé előtt, és pizzával az ölükben várják, hogy a hírcsatornák elnyúzott képű bemondói mikor jelentik be a „breaking news”-t.
Állítólag illegális fogadóirodáknál komoly összegeket lehet nyerni, ha valaki eltalálja, hogy az idén melyik karácsonyi vásáron történik merénylet. Persze itt is vannak finom árnyalatok. Lehet fogadni az időpontra, az elkövetők létszámára (egyiküknél egyszer lehetett a származására és vallására is, de még aznap csődbe ment, így a többiek ezt a szorzót elvetették), túlélési esélyeikre, az áldozatok számára, nemére és életkorára is. A hatóságok már kezdettől fogva szigorúan üldözték a szervezőket, mire extra szorzóként az ő lebukási esélyeik is megjelentek az e-cédulákon.
Ábel sosem rajongott az efféle vásárokért. Egyrészt nem értette, mi köze lehet a karácsonynak a vásárhoz (s azon belül a fahéjas forralt borhoz, a töki pomposról nem is szólva), másrészt mert azt látta, hogy a felesége csupa olyan holmit vásárol ott, amely abszolút favoritként indul a következő évi lomtalanításon. S talán nem is volt hozzászokva az ilyen nagy felhajtásokhoz. Az ő gyerekkorát a kommunizmus bérelte (és bélelte) ki, és akkortájt a karácsony munkanap volt, az angyal, bármily furcsa is ez egy angyaltól, „földalatti” tevékenységet folytatott, az iskolában pedig a Télapó eljövetelét jelölték meg a legnagyobb téli ünnepként.
Ez Romániában december 30-át jelentette, amely egyben a köztársaság (1947. évi) kikiáltásának az évfordulója is volt. Hogy miért e furcsa „árukapcsolás”, azon sokat töprengett Ábel. Talán azt akarták sugalmazni, hogy a Télapó legfőbb ajándéka a köztársaság…?! A köztársaság amúgy kényes ajándéknak bizonyult, mert amikor a Télapó meghozta a pártfőtitkárnak, az rövid időn belül elrontotta.
De hiába volt közönséges és jelentéktelen munkanap a karácsony, az éjféli misén mégis tömve volt a kisváros temploma ünneplőbe öltözött emberekkel, s az ünnep fényét az sem törölhette le az arcukról, hogy tudták: reggel hat órakor „fúj a gyár”, és mindenkinek munkába kell indulni.
Mise után megvárták, hogy a gyerkőcök elaludjanak, feldíszítették a fát, elhelyezték az ajándékokat, két-három órácskát szenderegtek, majd indultak dolgozni. De előbb gondosan rázárták az ajtót a fenyő körül ujjongó csemetékre. Ez volt a gyerekek magányos karácsonyának időszaka. Hogy mit mondhattak ilyenkor ők a Megváltónak, nem tudni, de meggyőzően mondhatták, mert végül ’89 karácsonyán keményen lesújtott üldözőire.
Ábel és Ábelné kézen fogva bandukoltak a fényárban úszó esti utcán, amikor egy sötét kapualjból eléjük lépett a Mikulás. „Köszönjük, nem kérünk ajándékot – hárította el nevetve Ábelné –, tartsa meg a gyerekeknek.” A Mikulás szeme fenyegetően villant, s a sűrű vattaszakállú meglepően fiatalos, érces hangon szólalt meg: „Az ajándékot maguk adják! Kérem a személyiket!” „Ez nem a szenteste…” – próbálkozott Ábel, de a Mikuláson látszott, hogy nem viccel. Miközben a személyiket böngészte, subája alól elővillant a géppisztoly, s Ábel hátán hirtelen végigfutott az izzadság. Hogy a Mikulás végül nem tartóztatta le őket (ho-ho-hó!), továbbindultak.
A vásár bejáratánál egy hatalmas, masnival átkötött ajándékcsomagra lettek figyelmesek. A kíváncsi Ábel egy helyen megbontotta a sztaniolt, és néhány betű villant elő: BTR-80. Hogy a csomag belsejéből fémes kattanás hallatszott, gyorsan odébb lépett, s az asszonyba karolt. „Mi volt az?” – kérdezte Ábelné. „Semmi – legyintett. – Csomag a rászorulóknak.” A standokon hemzsegtek a fémből, fából, viaszból, csuhéból készített kacatok, az árusok kullancsként tapadtak a nézelődőkre. „Vigye el ezt! – nyomott egyikük Ábel kezébe egy fröccsöntött angyalkát.
– E nélkül mit sem ér a karácsony! Adok hozzá ingyen egy Jézuskát is…” A levegőben émelyítő borszag terjengett, s mézként folyta be a teret a „Siilent night”. „Legalább magyarul énekelnék!” – morgott Ábel, de Ábelné leintette: „Ne szamárkodj, ki énekel már magyarul 2040-ben?! Ki is röhögnék!” Ekkor rövid lövéssorozat csattant a távolban, robbanás zaja hallatszott. Ábelné felsikoltott. „Ne is törődjék vele, aranyoskám – nyugtatta az árus. – Ma már kétszer is próbálkoztak, de a fiúk a helyükön vannak. Na, vegyék már meg, mondom: a Jézuska ingyen van.”
„Ő mindig és mindenkinek” – akarta válaszolni Ábel, de torkán akadt a szó, mert az asztal hirtelen felborult, s a műanyag bárányok, jászlak, betlehemi csillagok és Jézuskák szétgurultak a földön. Egy szakállas, vállig érő hajú fiatalember volt a tettes, aki egyik kezében korbácsot suhogtatott. Sikoltozás támadt és tolongás, borultak az asztalok, omlottak a sátrak, suhogott a korbács.
„Mivé tettétek az én ünnepemet, ti kufárlelkűek?!” – süvített egy erős, kristálytiszta hang, s bősz Mikulások rohangáltak keresztül-kasul a téren, hogy sorra hulljanak el a korbács csapásai alatt. Ábel ekkor közvetlen közelről hallotta a csattanást, s arcán kiserkent a vér.
Lihegve ült fel az ágyban. A néma decemberi éjszakában csak az óra lézerfénye világított. Végigsimított a mellette alvó asszony arcán, és elmosolyodott.