Kétezer-tizenhat őszének egy verőfényes délelőttjén Szegedre igyekeztem. Az ötvenhatos forradalom 60. évfordulóján rendezett konferenciára kaptam meghívást, s egy előadás erejéig feladatom is volt. Hangos beszédre nézek fel a vázlatomból – látom, máris Kecskemét környékén rója az expressz a kilométereket. A hangos beszéd forrása pedig a velem szemben ülő két fiatalember volt. Ők kezdtek indulatos eszmefuttatásba, egyre hangosabban erősítve közös felháborodásukat. Indulatuk tárgyát az egyetemi autonómia és a tanszabadság „elnyomott” és „gúzsba kötött” mivolta adta.
A monológokból az is kiderült – mindketten másodéves bölcsészek –, hogy meg akarják váltani a világot, s ezt az egyetemi szabadságjogok „megteremtésén” kezdenék, de terveik rendre sikertelenek, pedig ők a jövő igazi nagy tehetségei…
Nehezemre esett, hogy az ifjúi hevület nyomán keletkezett mosolyom rejtve maradjon. Ebben sietett segítségemre az emlékezet, amely előhívta az emléket 1960 őszéről. A tanév szeptember 12-én kezdődött a szegedi egyetemen. A gyorsvonat ugyanígy futott velem a Tisza-parti város felé, csak akkor nem villanymozdony, hanem a híres 424-es gőzös röpítette a vagonokat.
Számomra ez volt az első egyetemi évnyitó. Nagy várakozással, reménnyel és szorongással. Négy évvel a forradalom leverése után milyen is volt ez az évnyitó? Nos, olyan, amilyen várható volt, tele pufogó frázissal „az ellenforradalom tobzódásáról”, a proletárhatalom szilárdságáról és persze a Szovjetunió testvéri, önzetlen segítségéről. Mindez nem volt újdonság, szokva voltunk a szöveghez, ha tetszik, hozzáedződtünk.
Elvégeztük a beiratkozás formaságait, s jöttek a hétköznapok. Előadások, szemináriumok, speciális kollégiumok. Arra nagyon hamar rájöttünk, hogy az egyetem nemcsak a szakismeretek megszerzésének a színtere, hanem sajátos „agymosoda” is, ahol a hallgatóból – ha még nem volna az – hívő marxistát kell gyártani. Erre szolgáltak a filozófia-, politikaigazdaságtan- és tudományosszocializmus-stúdiumok, amelyek a jogon és bölcsészkaron különösen nagy óraszámban nyomasztották a hallgatókat. S ha valaki – ennek ellenére – arra vetemedett volna, hogy a marxizmus kanonizált hittételein kívülre tekint, netán – rút eretnek módjára – kétségbe vonta azok egyedül üdvözítő voltát, bizony nagy bajban találta magát.
A mindent ellenőrző pártvezetés természetesen gondoskodott a tanszabadság „helyes értelmezéséről” is, és gondosan elzárt minden forrást, amelyből az érdeklődő hallgató a hivatalostól eltérő nézetekkel találkozhat, s általuk burzsoá ideológiával fertőződhet meg. Az egyetemi könyvtárban – de így volt ez más nagy könyvtárakban is – például az 1945 előtti filozófiai, történettudományi és irodalmi művek jórészt „zárt anyag” megjelöléssel hozzáférhetetlenek voltak (már amennyiben egyáltalán megvoltak, s nem zúzták be őket). Külföldi – értsd, nyugati – folyóiratok vagy más kiadványok ugyancsak tiltólistán voltak, nem kerülhettek az olvasóközönség elé.
S ha netán mégis becsempészték külföldről a marxizmust vagy annak gyakorlatát bíráló munkát, s az „illegális anyag” netán olvasás céljából más halandó kezébe került, ez kimerítette az izgatás bűntettét, és minősítéstől függően háromévi vagy egy–öt évi szabadságvesztéssel volt sújtható. Ez az értelmiségi lét végét jelentette.
S hogy a hallgatók „szocialista szabadságjogait” a reakció ne veszélyeztethesse, nagy gonddal őrködött a politikai titkosrendőrség az egyetem padjaiban is (II/5., később III/III. jelzéssel, amelyet persze akkor senki sem ismert). Az ügynökhálózatot tehát gondosan kiépítették az egyetemeken.
A mi évfolyamunkon működött az egyik legtehetségesebb titkos ügynök Laurence Olivier fedőnévvel. „Hazafias alapon” szervezték be még középiskolás korábban. Megfigyelőképessége és memóriája kitűnő volt. Erről a kilencvenes évek közepén folytatott kutatásaim során győződtem meg.
A szerv – természetes bizalmatlansága folytán – Laurence jelentéseit hosszú lehallgatásokkal ellenőrizte. Összeolvasva a lehallgatásokról írt jegyzőkönyvet az ügynökjelentések szövegével szinte szó szerinti az egyezés. Ez bizony nem kis teljesítmény. A Politikai Nyomozó Osztály Laurence-t elsősorban „egyházi vonalon” foglalkoztatta.
A hatvanas évek elején újabb hajsza indult azon papok ellen, akik vállalták a középiskolás és az egyetemi ifjúság lelki gondozását.
A Fekete Hollók, Misszió és más fedőnevű titkosszolgálati dossziék tömege tartalmazza besúgók jelentéseinek sokaságát, s a „realizálás” után emberek százai kerültek börtönbe. A hatalom úgy vélte, az „egyházi illegációk” keresztény elitet akarnak nevelni az ifjúság körében remélt rendszerváltozás esetére.
Nos, ezekben az ügyekben jeleskedett a mi évfolyamtársunk. Az már a fekete humor része, hogy Laurence lakótársa egy másik ügynök volt, aki a bölcsészkar hallgatójaként Döme Sándor fedőnéven működött. Természetesen egyik sem tudta a másikról ügynöki mivoltát. Tartótisztjeik utasítására azután egymásról kellett jelenteniük abban a hitben, hogy a másik a célszemély.
Egyik jelentésében Laurence barátunk rólam is megemlékezett: „nevezett Kahler polgári származású és gondolkodású…” – írta.
Nos, hogy ki milyen származású, arról aligha tehetünk, ezzel nincs is mit kezdeni épelméjű rendszerben. Arra viszont, hogy a jó szemű ügynök
– kétévi gondos marxista agymosás után is – polgári gondolkodásúnak írt le, máig büszke vagyok.